Az azeri balta

„Van azonban ebben az ügyben – a tényeken túl – valami nyomasztó és nyugtalanító, valami, ami sehogysem stimmel. Mégpedig az azonnali következmények amplitúdója: van benne némi irrealitás, valami szertelenül – ha nem érezném szentségtörésnek, azt mondanám: »barokkosan« – túlzó. Olyan, mint egy horrorisztikus elemekkel tűzdelt háborús melodráma: a reakciók mértéke, mindegyik fél részéről, már-már a normális valóságérzékelésünket sérti. Felfoghatatlannak tűnik, hogy van olyan ország, ahol valóságos népünnepéllyel köszöntenek egy nyomorult gyilkost, aki lemészárolta alvó, tehát védekezésképtelen (!) katonatársát. És az is, hogy ebből kifolyólag a másik fél rögvest megszakít minden diplomáciai kapcsolatot a harmadik, meglehet, balvégzetű döntést hozó, ám üllő és kalapács közé szorult országgal – ezek után már valóban csak a hadüzenet jöhet.

Nem vagyunk mi ehhez szokva, ezért nem is értjük.

A gyűlölet olyan elemi erővel tör felszínre, ami még itt, a valamelyest EU-szabványosított Kelet-Közép-Európában is meglepő. Hiába voltak forradalmaink és nem is olyan rég háború a szomszédságunkban, a legújabb nemzedékek meglehetősen elkényelmesedtek az úgy-ahogy jóléti társadalom – belső-külső téren egyaránt – úgy-ahogy konszolidált konfliktuskezelési módozatai miatt (vagy által?). Nálunk manapság a legvadabb nacionalistáknak is illik – legalábbis szóban – elutasítaniuk a fizikai erőszakot, a diplomáciában pedig mégoly éles ellentétek esetén is szokás kezet fogni egymással. Ezért okoznak ekkora megrázkódtatást a »való világ« előreláthatatlan tektonikai mozgásai, a történelmi gyökerű konfliktusok igazi természetének megmutatkozása. Az azeri gyilkos baltája, bár késleltetve, széthasította egyik ezredfordulós illúziónkat: azt, hogy a világnak ebben a szegletében, minden etnikai villongás és politikai állóháború dacára mégiscsak tartós békére vagyunk ítélve.”