Tragikomédia

„Ezért állt elő Németh Zsolt az enyhített szöveggel, ami már úgy szólt, hogy elvben számítottunk ugyan Safarov megkegyelmezésére, mégis szerettünk volna hinni az azeriek korrektségében. Aztán jött Rogán a maga képtelen, »visszamenőleges hatály« bűnbakképzésével. Ám minden próbálkozás kínban fogant, hiszen napnál világosabb, hogy valamilyen alku révén engedték futni a gyilkost; legfeljebb a tervezett tranzakció mibenlétére nincs még válasz. Mindenesetre az egymásnak naponta ellentmondó, abszurd magyarázkodásokból is kitetszik, hogy a rendszer immár menthetetlenül vergődik saját folyamatos hazugságai hálójában.

És ennek ellenére még mindig számíthat azok cinkos hallgatására, akiknek éppenséggel elsőrendű kötelességük volna felemelni szavukat az állítólagos eszményeiket rendre megcsúfoló rezsimmel szemben. Igen, most megint egyszer igazán ideje volna a keresztény professzorok és értelmiségiek, s egyáltalán minden rendű-rangú konzervatívok erőteljes tiltakozásának; most szervezhetnének a magukra valamit még adó - úgymond - mérsékelt és mértékadó jobboldali civil szervezetek meg alapítványok tüntetést és fáklyás felvonulást, ha úgy tetszik békemenetet, önnön méltóságuk védelmében.

De némák maradnak. Csend honol a »nemzeti oldalon«, miközben vezetői kiárulják az ország becsületét. Ez valahogy mégse fáj a máskor oly dúlt kebleknek - hiába, a sebzett honfiúi önérzet, a nagylöttyös magyar fájdalom meglehetősen szelektív. Ha az »örökös miniszterelnök« rondít a lábuk elé, úgy lépnek bele, hogy inkább észre se veszik.”