John O'Sullivan: Ne áldozzuk fel a demokráciákat egy oligarchikus EU-kormányért!

Kifejtené, miért alkotta meg „O’Sullivan törvényét”, miszerint minden olyan szervezet, ami nem jobboldali, előbb-utóbb biztosan baloldalivá válik?

Például az Amnesty Internationalre gondoltam, ami politikai oldalaktól független, centrista szervezetként indult, és balossá vált. Aztán vannak olyan katolikus jótékonykodási szervezetek is, amelyek az idők folyamán baloldali attitűdöt vettek fel, ilyen az Oxfam. Ez a törvény megfigyelésen alapul, magyarázatot nem tudok adni a jelenségre, de hogy így van, az biztos.

Értsem úgy, hogy ön szerint ezeknek a szervezetnek jobboldalinak kellene lennie?

Nem, de nem kellene sem jobboldalinak, sem baloldalinak lenniük, csak csinálniuk kellene a dolgukat. Ha alapítunk egy bélyeggyűjtő egyesületet, akkor annak a tagjai gyűjtsenek bélyeget és kész. Az American Bar Association például a jogászok érdekvédő szervezetének indult, de idővel erős kollektivista-baloldali attitűdöt tett a magáévá: többek közt abortuszpárti álláspontot képvisel, szemben állva az élethez való joggal. Ez egy olyan álláspont, amiben egyetértenek az amerikai jogászok? Nem. Az abortuszpártiság a jogászok érdeke? Nem. Sőt, sokan ellenzik a szervezet abortuszpártiságát. Az ilyen szervezetek vezetői, bürokratái saját véleményüket teszik meg szervezetük véleményének, majd rákényszerítik a tagságot, hogy tartsanak velük. Minden szakszervezet baloldali, pedig ez sem szükségszerű. A középosztálybeli alkalmazottakat védő szakszervezetekről például elsőre azt feltételezné az ember, hogy jobboldaliak. De nem.

Hogy van Thatcher asszony? Egyes, a brit Munkáspárthoz köthető csoportok már a halálára készülnek, amit egy pólóval ünnepelnének.

Igen, néhány bolond szocialista és pár szakszervezeti vezető is mondott olyat, hogy ünnepelni fognak, ha meghal az egykori miniszterelnök asszony. Ez ízléstelen. Egy ember halálát ünnepelni sosem elfogadható. Emellett a részemről például elismerem, hogy Clement Attlee, a világháború utáni munkáspárti kormányfő nagyszerű ember volt.

Mit történt volna, ha jobboldali szervezetek hirdetik meg egy baloldali politikus halálának ünneplését?

Nagy felháborodás törne ki, és jogosan. De hogy ilyen nem történt, az mutat valami a konzervatívok politika-felfogásáról. A konzervatívok számára a politika csupán az élet egy területe, s úgy gondolják, hogy vannak más fontos dolgok is az életben, például a vallás, a szórakozás vagy a sport. A konzervatívok számára a politika a jó élet része, sok baloldali számára viszont a politika maga a jó élet, az élet célja számukra a politikában való részvétel. Így számukra a másik oldalon politizálók nem csupán olyanok, akiknek más a véleménye, hanem gonosz szándéktól vezéreltek, netalántán ellenségek.

Hogyan értékeli Cameron koalíciós kormányának munkáját?

Két dolgot kell észben tartanunk a mostani koalíciós kormánnyal kapcsolatban: az egyik az, hogy a toryk vezetése a Konzervatív Párt baloldalából került ki. Cameronnak és barátainak nagyon szívélyes a kapcsolata a liberális demokratákkal, egyes esetekben szívélyesebb, mint a saját konzervatív párttársaikkal. A másik, hogy koalíciós kormányról beszélünk. Azaz olyan módon kell kormányozni, olyan intézkedéseket lehet hozni, amit mindkét fél elfogad. Ez azt is jelenti, hogy számos olyan lépést, amelyet a konzervatívok és klasszikus liberálisok szerint meg kellene lépni, nem fognak meglépni Cameronék, mert a libdemek nem támogatnák. Szóval kompromisszumokat kell kötni. Különösen igaz ez például az Európai Unióval való kapcsolatra: a konzervatívok változást szeretnének, de a liberális demokraták ezt meg fogják akadályozni. A kormány tehát a paralízis állapotában van. Sok mindent nem lehet megcsinálni, amit meg kéne, s ezt úgy kompenzálják, hogy időnként felkapnak olyan témákat, amelyekről úgy tűnik, mintha történne valami, ilyen például az azonos neműek „házasságának” a legalizálására tett javaslat. A britek túlnyomó többségét ez nem érdekli, de rengeteg homoszexuális sem üdvözli igazán a felvetést – talán azért, mert nem akarják magukat olyan helyzetben találni, mint sok heteroszexuális férfi, akiket rákényszerítenek a házasságra, habár nem akarnak megházasodni. A konzervatív temperamentumúak pedig csalódottnak érzik magukat. Mindent egybevetve a kormány bukásra van ítélve.

Ön kit látna szívesen a Konzervatív Párt vezetőjeként? A londoni polgármester, Boris Johnson állítólag népszerűbb lenne pártelnökként, mint Cameron, de állítása szerint nem vágyik a pártelnöki posztra.

Biztos vagyok benne, hogy ő igenis szívesen lenne a Konzervatív Párt vezetője, csak elég jó politikus ahhoz, hogy ezt ne vallja be. Ő az egyetlen politikus, aki széles körben népszerű, és a keresztnevén emlegetik. Nem ő lenne az első választásom, bár szívesebben látnám a pártelnöki székben, mint a mostani kormányfőt. Az első helyen nálam az oktatási miniszter, Michael Gove van, a másodikon pedig a nemrég környezetvédelmi miniszternek kinevezett hagyományos konzervatív, Owen Paterson, aki volt már vidéki farmer és városi üzletember is. Jegyezze meg a nevét, szerintem idővel valami nagyon lenyűgözőt fog véghez vinni a politikában.

Mit szól Barroso legújabb javaslatához a föderális Európai Unióról?

Szerintem a föderális EU és a közös kormányzat csalódás lesz egész Európának. Ehhez az kéne, hogy az emberek először európainak tartsák magukat, és csak ezután britnek, magyarnak, franciának, olasznak. Ahhoz, hogy működő állam jöjjön létre, ami meg tudja magát védeni és a pénzügyileg is rendben van, szükség volna európai állampolgárokra és a tagállamok kiemelkedő közös érdekeire. De milyen közös érdeke lehet Finnországnak és Portugáliának, ami miatt finnek és portugálok közösen harcba mennének? Jelenleg nemzetállamokban és demokráciákban élünk, és ezeket nem kellene feláldoznunk egy új oligarchikus kormányzatért, aminek a támogatására sosem kértek minket, és ami lehet, hogy nem is működne. Talán egy kisebb csoportban, Franciaország, Németország, Belgium, Hollandia Luxemburg és esetleg Olaszország közt tudna működni egy ilyen. De még köztük is nehéz volna, és több évbe telne megvalósítani. Az előző harminc évben a politikusok felvették azt a szokást, hogy nagy tervekkel állnak elő, és azt hiszik, hogy attól, hogy bejelentek egy tervet, az meg is fog valósulni.

Van jövője az eurónak?

Minél hamarabb belátják az európai politikusok, hogy az euró jelenlegi formájában nem működik, annál gyorsabban megmenthetik azt. Ha hagynák, hogy Görögország, esetleg Olaszország, Spanyolország és Portugália elszakadjon az eurózónától, akkor túlélné az euró a krízist. Létre lehetne hozni kétféle eurót: egy gyengébb délit a mediterrán országok, és egy erősebb északit többek közt a németek, skandinávok és balti államok számára. Persze mindez nagy nehézségeket okozna a franciák számára. Az érdekük ugyanis azt diktálná, hogy a mediterrán euróhoz csatlakozzanak. De a büszkeségük azt mondatná velük, hogy az északit válasszák. S ha az utóbbi mellett döntenének, ők lennének az utolsó ország az EU-ban, ami még mindig szenvedne az euró miatt, amikor már a többiek régen túl vannak ezen.

Az EU-ban azokra a jobboldaliakra, konzervatívokra, akik euroszkeptikusok, általában gyanakodva néznek, és a radikális vagy szélsőjobbra sorolják őket. Mintha a mérsékelt jobboldaliság összeegyeztethetetlen volna az euroszkepticizmus fogalmával. A brit konzervatívok mégis vállalják ezt. Miért?

Nagy-Britannia sosem érezte magát jól az európai kezdeményezésekben. Nincs írott alkotmány, jogi hagyományaink teljesen mások, ahogy a politikai hagyományaink is: nem szeretjük a koalíciókat, nem szeretjük az arányosnak nevezett választási rendszereket, nálunk a „mindent visz” elve érvényesül, egy párt bent, a másik kint. Mind a toryk, mind a munkáspártiak egy része mindig is érezte, hogy Nagy-Britannia nem lehet olyan módon tagja az EU-nak, ahogy más országok. Az én euroszkeptikus véleményem ezzel együtt kisebbségi vélemény volt régen, de mára többségi véleménnyé vált, nem a politikai osztályban, hanem az egész országban. Most a törésvonal nem a két párt, hanem a politikai elit és a britek többsége közt ebben a kérdésben. A következő években rengeteg váratlan fordulatot láthatunk szerintem majd az angol politikában. Például lehet, hogy a UKIP, a határozottan euroszkeptikus párt megerősödik, és bár nem biztos, hogy annyira, hogy bejusson a parlamentbe, de annyira igen, hogy keresztbe tegyen a konzervatívoknak a választásokon. Az emberek és a politikai osztály közti ilyen törés új dolog a brit politikában.

Viviane Reding brüsszeli igazságügyi biztos nemrég javaslatot tett arra, hogy az EU-ban működő, tőzsdén jegyzett nagyvállalatok felügyelőbizottságaiban legalább negyven százaléknyi nőnek biztosítsanak helyet. Mit gondol a kvótákról?

Ez hülye ötlet, két ok miatt is. Egyrészt amikor egy minisztert kineveznek, akkor nem a neme alapján nevezik ki, hanem a véleménye miatt. Ahogy engem sem képvisel egy szocialista férfi, úgy a feleségemet sem képviseli egy baloldali nő. Ellenben képviselt engem Margaret Thatcher, akinek a nézetei azonosak az enyémmel. Másrészt ezzel az erővel kaphatnának kvótákat a szegények, a gazdagok, az egészségesek és a betegek, a bevándorlók és a nemzetiségek is.  Így a demokrácia azt jelentené, hogy minden érdekcsoport arányának megfelelően van képviselve a parlamentben, a parlamentet pedig a kormány állítaná össze. Az ilyen „arányos képviseletre” alapozott demokrácia csalás lenne, mivel lehet, hogy máshogy öltöznének a tagjai, de az is lehet, hogy azonos módon gondolkodnának. Mindezzel tisztában vannak az ötlet támogatói is.

Hogyan érzi magát katolikusként egy hivatalosan anglikán országban?

Mindig is tökéletesen otthon éreztem magam Angliában azzal együtt, hogy a hivatalos vallás mérsékelten protestáns, bár tegyük hozzá, hogy sok közös vonása van a katolikussal. Senki nem éreztette velem, hogy katolikus vagyok. Ha voltak is ilyen ellenérzések, ezek biztos, hogy eltűntek a második világháborúval, amikor mindenki rádöbbent, hogy az angol nemzethez tartozik, és ez akkor sokkal fontosabb volt, mint a vallás. A vallás hanyatlása viszont rossz dolog, gondoljunk akár Angliára, akár Nyugat-Európára. Szívesebben élek egy hivatalosan anglikán országban, mint egy olyanban, aminek egyáltalán nincs hivatalos vallási identitása. Ha Magyarországon élő protestáns, zsidó vagy akár buddhista volnék, boldogan élnék egy olyan alkotmány hatálya alatt, amely kinyilvánítja, hogy Magyarország keresztény ország. Amúgy is az egész nyugaton vallásilag toleráns környezetben élünk, legyen szó hivatalosan szekuláris államról, mint az Egyesült Államok, vagy szélsőségesen szekulárisról, mint Franciaország, esetleg felekezetileg elkötelezett országról, mint Nagy-Britannia.