„Teleki azon kevesek közé tartozott a korszakban, akik felismerték, hogy a hagyományos magyar vezetőcsoportok (az arisztokrácia és a történelmi középosztály) hegemón szerepe már nem sokáig tartható fenn: helyüket – a politikus szerint – az alsó középosztályból vagy a kispolgárságból toborzott, magasan képzett, európai kitekintéssel bíró fiatal szakembereknek kell elfoglalniuk, akik végrehajtják a magyar társadalom életében szükséges reformokat: a földreformot, a szegényebb rétegek felemelését, a szociális védőháló megteremtését. Teleki ezért is volt jelen a honi elitképzés minden központi helyén az Eötvös Collegiumtól a közgazdasági karon át a cserkészetig. Kosáry Domokos, Cs. Szabó László, Hadrovics László vagy Kovács Imre és számos társuk sokat köszönhet ennek a politikai akaratnak. E reformvállalás tragédiája, hogy szorosan összefonódott a jogfosztással: Teleki számára a magyar zsidó középosztály konkurenciát jelentett, ezért új keresztény középosztálya számára a versenyelőnyt jogfosztás és kisemmizés (a numerus clausus, zsidótörvények) árán is biztosítani akarta. Később pedig a szociális intézkedéseknek volt sok esetben alapja a zsidóságtól elvett vagyon (mint például az Országos Nép- és Családvédelmi Alap esetében), ami a korszak egyik rettenetes csapdájának bizonyult és százezrek szenvedését okozta.
Mindazonáltal Teleki és a holokauszt összefüggésében nem tudom elfogadni azt az álláspontot, amely még egy hozzá hasonlóan elkötelezett antiszemitáról is automatikusan feltételezi a zsidóság ellen elkövetett népirtás helyeslését. Telekivel kapcsolatban azt kell megállapítanunk, hogy erőszakos megoldásokat (kitelepítés) is támogatott, azt pedig nem tudjuk, hogy 1944-ben lelkiismerete vagy antiszemitizmusa diadalmaskodott volna-e. A hangsúly könyvemben is a »nem tudhatjuk«-on van: Teleki egykori munkatársai kötöttek ki az ellenállásban és a népbíróságokon, néhányan pedig mindkét helyen. Azt tartom mértékadónak, amit a kötetben is idéztem Karsai László Holokauszt című munkájából (Budapest, Pannonica, 2001, 25.): »Igen veszélyes Auschwitz krematóriumainak füstködén át visszatekintve megírni az antiszemitizmus történetét. A történészeknek tudatosan kell törekedniük arra, hogy a történelmi szereplők tetteit korukban, az események kronológiai sorrendjében vizsgálják és értelmezzék«.
Ma sem tudnám jobban megfogalmazni.”