Világpolitika

„A globalizmus akár egy új fedőszó is lehetne az imperializmusra. A globalista ugyanis olyan imperialista, aki szeretne túl lenni minden nemzetállamon. Amolyan Don Juan, akit nem a nő, hanem a hódítások száma izgat. Akarhat háremet, csinálhat világkormányt, de miután a világgazdaság mindenki számára kézzel fogható valóság, az egzisztenciális fenyegetettség keltette fejlemények nem elég célirányosak. Csak a Marcuse által leírt egydimenziós, a hatalom kezében masszaként gyúrható embertípus sokasodott meg. Az egydimenziós ember „velejéig demokrata”, szereti, ha gyúrják, de mégsem szereti a gyúrót. Rasszista egy kicsit, és zavarja, hogy városaiban egy hétköznapi dzsihád fenyegeti az ő McVilágát. Tetováltatja magát, hogy a bőrén érezze a kultúrák harcát. E globalizált léthez tartozik az is, hogy az afgán háború élő közvetítése kevésbé hat rá, mint a Bajnokok Ligája döntőjének drámája. Nem szeret a túlsó oldal szemébe nézni.(...)

Lassan kialakulóban van az egyedül egyébként sem életképes államok köre, mint Koszovó, Bosznia vagy Dél-Szudán, és a bukott államoké lenullázott igazgatási struktúrákkal, mint Szomália, Afganisztán, Haiti vagy Irak. A magyar politika paradoxona ebben a multilaterális cirkuszban az, hogy  »korlátozott szuverenitását« abban kell keresnie, milyen viszonyban van egy olyan államközösséggel, amely maga is a globalizációtól függ. Vagy ahogy egyszer a Dilemmák szerzője mondta, a „multik pénzére akkor is szükségünk van, ha tudjuk, hogy kiszipolyoznak«.

»Posztnacionális konstelláció« – mondta erre más szavakkal a Hankissnál is bölcsebb Jürgen Habermas. Szeretem Csurkát, mert 1990-től nyíltan beszélt erről a posztnacionális világról, miközben mások hazudtak. (A Broadway-n nem is őt játszották, hanem Gönczöt, egy antalli sugallat alapján.)”