Ábel és Uz Bence

„Pedig emlékszem, a múlt század nyolcvanas évei közepének Erdélyében, a diktatúra szorításában milyen elementáris erővel hatott a sikeres egyetemi felvételit követően az Isten igájában. Nem emlékszem már, helikonos vagy révais kiadás volt, a szomszédfalu lelkészétől kaptam kölcsönbe. Többszörösen bebugyolálva vettem át a kötetet, tizenkilométereket tekertem érte kavicsos-gödrös úttalan utakon Minszk márkájú biciklimmel, amit konfirmációra kaptam ajándékba. Azon a nyáron Kodolányinak Az égő csipkebokorja jelentette a másik élményt. Hosszabb, nehezebb szövegnek tűnt, de ittam magamba Ehnaton énekeit. Kós Károly írja íróvá válásáról, hogy neki nem világnagyságok voltak a mesterei sem a nyelvben, sem a stílus megteremtésében, hanem azok, akiket másod-, harmadsorba sorolnak be esztétizáló elmék. Az ezerráncú jó öreg nagy igazságot mondott ki. Nyírő helyét a két világháború közötti erdélyi irodalomban – merthogy létezik ilyen – vitatni lehet, de elvitatni nem. Az egyetemes magyar irodalomban, ha majd összeáll valaha is egy konszenzusos kánon, majd meglátjuk.

Szóval Nyírő Józsefet évtizedekig tiltották, ma pedig vitatják. El leszünk még így egy ideig, majd kirostálja az idő a búza közül az ocsút. Addig két ország bértollnokai jól éldegélnek belőle. Egy ország rendőrsége, titkos rendőrsége pedig kergeti porait.

Hanem a szellem, amit Tamási Áronnal, Szentimrei Jenővel és a sokaknak csak mesemondóként ismert Elek apóval, Benedek Elekkel szavakba öntöttek, Nagy Imre, a morcos zsögödi pedig vászonra festett, nos, a szellem, a pajkos góbéság túlélte őket. Mert mit lehet a hatalom ellenébe vetni? A furfangos elmét. Úgy Ábelesen.”