Pálgiumbotrány

„A kérdés továbbra is az, hogy elegendő-e ez ahhoz, hogy a köztársaság első embere, aki országunkat reprezentálja, lemondjon. És mielőtt rávágnánk az igent, gondoljuk át, hogy ki ez az ember. Honnan indult, hová jutott. Emlékezzünk vissza, hogy a magyar nyelvet ugyan nagyon szereti, de helyesen írni nem igazán tud, ami nem bűn, csak kínos. Nagyon kínos. Emlékezzünk vissza az álmatlan, vagy rémálmokkal teli órákra, amit a sétálós szilveszteri köszöntő okozott (kijön a tévéből!!!!). Gondoljuk át, hogy ő egy senki, mert Orbán Viktornak egy senkire volt szüksége, legjobban annak örült volna, ha nem hogy írni, de olvasni sem tud. Nem Sólyom László vagy Mádl Ferenc itt a mérce, emberek, hanem Ökörbasznádfalva polgármestere. Vagy a sarki fűszeres. A plágiumügy tulajdonképpen csak azt bizonyította, amit eddig is tudtunk. Schmitt Pál egy egyszerű ember, nem egy nagy államférfi, ne adj’ Isten, doktor. Egy egyszerű, jól helyezkedő ember. Ha eddig nem mondott le, most se muszáj neki, nem süllyed sokkal lejjebb ez által.

A bizottság döntése ugyanis nem azt fogja eldönteni, hogy plágiumról van-e szó. Ez már eldöntetett. Sokkal nagyobb a tétje: ha a bizottság úgy dönt, hogy Schmitt Pál nem plagizált, akkor a második Orbán-kabinet végleg elásta magát erkölcsileg (már ha eddig nem tette meg). Innen nincs visszaút, ez nem egy olyan gazdasági kérdés, amiben lehet egyet-, meg nem egyetérteni a kormánnyal. Schmitt Pál plagizált. Ha szakértők azt mondják, hogy nem, akkor azt jelenti, hogy a kormány a markukban tartja őket. Diktatúra van. Meg fasizmus. De ha ezek nincsenek is (mert nincsenek, a szocializmus épül itt, ha nem látnánk, rohamtempóban), arrogancia és hazugság van.

Másrészt pedig, ha a bizottság szerint Schmitt nem plagizált, akkor abba is hagyom a lábjegyzetelést a készülő szakdolgozatom alatt. Ha valaki szólni mer majd az államvizsgán, azt mondom neki: még köztársasági elnök is lehetek, pöcsarc, akkor meg majd jól beszopatlak. Pofa befa.”