Mint kínjában a forradalom

„Ezek a napok a legrosszabbak, az ember csak oson a házak tövében, szolgálati autóból ki, rezidenciára be, aztán rezidenciáról ki, szolgálati autóba be, a Parlamentben is ott az a sok (az ő szempontjából sok) ellenséges politikus, újságíró, érdeklődő, akik mind tudják, hogy lopott, akik röhögnek a háta mögött, nem érdekli őket, hogy a nagy tehetségű Kövér László is megvédte, hogy megalakult a »mi is loptuk a diplománkat« facebook-csoport, nem vigasztalja az sem, hogy volt már ennél rosszabb, amikor a szovjetek által megszállt országban kellett olimpiai bizottságot vezetni, vendéglátózni a legmagasabb szinten, és mindenhol katyusák, CC-20-as atomrakéták, de hiába, most, ebben a meglett korban az ember, az emberek embere már nehezebben viseli az üldöztetést, a szégyent, az esetleg felmerülő bűntudatot, úgyhogy lapít. (…)

Azért is sorsszerű ez a lebukás, mert magába a jellemtelenségbe és szolgalelkűségbe sohasem bukott volna bele Schmitt Pál, sohasem szembesítették volna azzal, hogy milyen rettenetes károkat okozott az országnak, amikor kiszolgálta Orbán minden szeszélyét, elmerohamát, ötletviharát, hogy mindent aláírt, amit elébe raktak, és mosolygott, mint egy idióta, miközben szétrohadt közreműködésével az a gyöngécske, bicegő demokrácia, amit húsz év alatt sikerült tákolnunk a nagy és borzalmas létező szocializmus helyén, amiben lelkesen közreműködött maga is.”