A diploma nem kötelező.
„Először is, míg évtizedekkel ezelőtt presztízse volt a diplomának, addig ma már az egyetem és a főiskola amolyan bohém játszótérré vált a felelősséget vállalni képtelen, önmegvalósítást kereső fiatalok körében. Sokan csak hobbiból szereznek diplomát (bizonyos szakokra eleve elég kedvtelésből bejárni heti pár órára), míg közben tudják, hogy egészen más területen kívánnak elhelyezkedni: »mindegy az, csak papír legyen, fiam«, biztatják a kissé rosszabb képességű vagy éppen bizonytalan gyereket a szülők. A válság csak rontott a helyzeten: tavaly az Országos Továbbtanulási Központ előadásán elém tettek egy grafikont arról, milyen mértékben nőtt a felvételizők és mesterképzést választók száma 2009 óta: az óriási munkanélküliség arra ösztönözte a népet, hogy tanuljanak, amíg úgysem tudnak dolgozni. Mindez logikus döntésnek tűnik, de mindannyian jól tudjuk, hogy nincs szükség több millió bölcsészre és művelődésszervezőre. Sőt, igazából még ügyvédekből és tanárokból is túl nagy a bőség. Mit kezdjünk tehát akkor azokkal az emberekkel, akik csak elvégzik az említett szakokat, míg közben végig tudják, hogy soha nem kívánnak nyelvészkedni, nyugdíjas klubot szervezni vagy tanítani?
Másodszor, fontos emlékeznünk arra, hogy a diploma nem kötelező. Igen, sajnos az elmúlt években szinte a felnőtt élet alapfeltételévé vált (a harminckét fős gimnáziumi osztályomban nem volt olyan ember, aki ne jelentkezett volna valahová, mindegy hová), de ettől még senki sem lesz sikeresebb vagy gazdagabb, mi több, sajnos még csak tájékozottabb sem. Ha valaki ennek ellenére úgy dönt, hogy »papírral« a fiókjában jobb esélyekkel láthat neki az álláskeresésnek, akkor bizony annak ára kell, hogy legyen. Európa legtöbb országában a felsőoktatás komoly pénzbe kerül, Amerikában a szülők a bébi fogantatásának pillanatától tesznek félre pénzt az oktatásra (tudom, az ottani helyzetet nehéz a miénkkel összevetni, de hiába keresnek amerikai kollégáink jóval többet, mint mi, arányaiban a felsőoktatás is sokkal drágább, mint a mi költségtérítéses képzéseink a hazai átlagfizetéshez hasonlítva). Mi értelme van annak, ha az állam – az adófizetők – pénzén öt-hét éven át fizeti az egyszeri ember oktatását, aki aztán a diploma megszerzése utáni félévben Londonba vagy Helsinkibe költözik, és pincérként helyezkedik el? Az ő szakértelméből és adójából már nem jut semmi Magyarország számára.
Másfelől felmerül a kérdés, hogy mi értelme van a közös piacnak, az Európai Uniónak, a határtalan munkavállalás szabadságának, ha épp az anyaország az, amely – ezúttal nem diktatórikus, hanem demokratikus, gazdasági alapon – röghöz köti a »polgártársait, barátait«?! A nemzetközi tapasztalatok, a világlátás és a nyitottság nem csak személyes, de szakmai szinten is rengeteget hozzátesz a társadalom egésznek fejlődéséhez (a japánok így importáltak szaktudást és szemléletet száz évvel ezelőtt). Abban hiszek, hogy mindenki éljen és dolgozzon ott, ahol személyes és szakmai boldogulását a leginkább megtalálja, és ez természetesen éppúgy lehet Bécs, Berlin, Tokió, Stockholm, mint Budapest, Salgótarján vagy Karácsond…. elviekben.”
Számára nem volt megbocsátás, ellentétben másokkal, így például Szabó István rendezővel, aki hosszú időn keresztül gyártotta a terhelő tartalmú jelentéseket. Balogh Gábor írása.
Hogy a politikában az igazság a legveszélyesebb fegyver, azt két igazságbeszélő sorsa bizonyítja: Csurka Istváné és Gyurcsány Ferencé.
A kormány az elmúlt másfél évtizedben mindent kidolgozott és mindent felkínált, hogy dolgozni és boldogulni lehessen.
Hogy mi a tartalmi problémájuk az új törvénnyel, arról keveset mondhattak.
Élvonalbeli szakemberektől tanul elmondása szerint Pankotai Lili, aki beszélt az iskolaváltásáról, beilleszkedési nehézségeiről és tanulmányairól is.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
A hazugság lényege, hogy mire használják ezeket a valós problémákat: keleti orientáció, jogállamlebontás, feudálkapitalista önkény.
