Az orosz példa azt mutatja, hogy nem az oligarchák hatalmát törik meg ilyenkor, hanem azt, hogy a színen föltűnik egy hatalmasabb oligarcha.
„A jobbos médiában tényként nyomatják, hogy a neoliberális, szoclib, technokrata baloldal az oligarchák zsebében van. Ehhez képest a legnagyobb oligarchák hatalmát veszélyeztető akciók mindkétszer erről, a »reformbalos« tájékról indultak. S mindkétszer jobbos és/vagy retróbalos erők vontak köréjük oltalmazó erőteret. Demján Sándornak pl. olyannyira bejött ez az erőtér, hogy másfél éve látványosan letette a politikai hűségesküt. Ami korábban nemigen jellemezte a kiegyensúlyozottságra ügyelő nagytőkés réteg főáramat, és a Fidesz belső köre is finoman szólva tartózkodó volt irányukban. Legalábbis udvari krónikásuk által megfogalmazott – üzenetnek is tekinthető – önfényezéséből ez derül ki: »Gyűlölik a Fideszt és gyűlölik annak vezetőit. Ez a társaság nem illik bele a képbe. Abban a negyven év alatt kialakult, bizalmas telefonhívásokra, kisebb nagyobb-szívességekre, kisebb-nagyobb csúszópénzekre épülő rendszerbe, amelyben csöndes dolgozószobák mélyén, süppedő szőnyegeken dől el egy ország sorsa… Kádár alatt ugyanezek a figurák ugyanígy jutottak hozzá soron kívül útlevélhez, kocka Ladákhoz, szövetkezeti lakáshoz, most pedig ő privatizálnak, adnak, vesznek médiát, gyárat, vállalatot, földet, bankot, telket. Tudják, hiába fognak bejelentkezni, hiába hozzák szervilis mosolyukat és izmos nyelvüket – vége van ennek a perszonális pöcegödörnek, a mindent elborító korrupciónak.« (Bayer Zsolt: Falig érő liberalizmus. Kairosz Kiadó, 2000. 145.o.) Nos, Demján egy igazi tagkönyves oligarcha. Akinek valószínűleg már az átkosban jobb verdája volt a kocka Ladánál. Aki az MSZMP-kongresszusok küldöttjeként tapsolt a gyilkos, tömegbe lövető Kádárnak. Most pedig Orbán Viktor bizalmát élvezi.(...)
Mi élvezet lehet a gazdaság látványos romlásában? A külkapcsolatok – ideértve az üzleti kapcsolatok – megfagyásában? A hitelezés leállásában? Abban, hogy nem válogathatják meg kedvük szerint az alvállalkozókat? A barátok lesittelésében? Hogy hirtelen furcsa módon állnak le, vagy szünetelnek beruházások? És mind-mind a többiben?
Ne tévedjünk, ha oligarchakörökből nem lesz, aki ezekre előbb-utóbb nyíltan rákérdez, az nem azt jelenti, hogy elégedettek, hanem azt, hogy már nem merik. Mielőtt azonban ennek látványosan örülni kezdenénk: az orosz példa azt mutatja, hogy nem az oligarchák hatalmát törik meg ilyenkor, hanem azt, hogy a színen föltűnik egy hatalmasabb oligarcha.”