„Arról beszéltél, hogy itt Európában már nem nagyon eszünk kutyát vagy macskát, ugyanakkor olyan keleti tanokról beszélsz, amelyeknek szintén nincs hagyományuk Magyarországon.
Én ebben nem érzek ellentmondást. Európa engem annyira nem érdekel, Magyarország viszont igen. Nagyon nagy hazaszeretet van bennem, nacionalizmus nélkül. Itt születtem, ez a szülőhazám és sehol máshol nem érzem magam ilyen jól. Még Görögországban sem, pedig a görög tengerpartot is nagyon szeretem.
Disszidálni sosem akartál?
Soha. Lett volna rá lehetőségem, mehettem volna Amerikába, töltöttem is kint hónapokat, de egyszerűen nem találtam a helyemet, nem való nekem egy másik ország. Nekem Magyarország való, annak ellenére, hogy milyen elkeserítő itt a helyzet. Tizenhét éves koromban már észleltem, hogy itt folyamatosan kiszúrnak az emberekkel, és negyven év elteltével még mindig ugyanezt érzem. Nem történt egy olyan fellélegzés, hogy azt lehetett volna érezni, hogy ez megváltozott volna, és az embereknek jó lenne itt élni. Mert azt érzem, hogy nem jó nekik itt élni. Mégis itt élnek, mint ahogy én is itt élek. Sőt, tulajdonképpen boldog is vagyok. (...)
Erdős Péterék mit tudtak kezdeni a szövegeitekkel?
Semmit, mert egyrészt a Sanzonbizottságnak kellett beadni őket, másrészt minden további nélkül átmentek ezek a szövegek a cenzúrán, hiszen semmi nem volt bennük, csak a sorok között bújt meg a lényeg. Az Erdőssel tehát nem volt semmilyen vita erről, mert mi nem írtunk olyat, hogy »menjenek az oroszok kifelé«, de volt egy Daszvidanyija című számunk, ami ugyan egy szerelmi történetről szólt, de mindenki érezte, hogy volt mögötte valami. Szóval ez egy speciális helyzet, amin ha már meghaltam, nagyon sokat fogok röhögni: hogyan lehet, hogy egy ennyire kifinomult szellemiségű ország, mint ez, ekkora szellemi kincsekkel és ilyen nagy kreatív kapacitással ekkora baromság állapotában él. Amióta az eszemet tudom, látom, hogy a súlyos, sötét baromság hullámai borítják el az emberek életét. És mindegy, hogy ki van hatalmon.”