Bohócforradalom spanyol módra

„Felemás érzéseim vannak a spanyol »forradalmárokkal« kapcsolatban. Egyrészt értem azok elkeseredettségét, akik nem kapnak munkát, akárhogy is keresnek, és én sem éppen rokonszenvvel tekintek a Zapatero-kormányra (bár valahol ironikus, hogy egy baloldali mozgalom tüntet egy mérsékeltebben balos kormány ellen). A bankokra, politikusokra, az emberek kihasználására mindig van alkalom morogni, még ha ezek lapos közhelyek is (ráadásul Spanyolország még csak nem is kifejezetten kétpártrendszer, mint az Egyesült Államok, bár valóban a szocialisták és a néppárt uralja is a mezőnyt.)

(...) Ha nem tetszik a pártrendszer, a »pártokrácia«, lehet saját pártot alapítani. Egyelőre még nem találtak ki jobb módszert a demokráciában a különböző meggyőződések és érdekek képviseletére, mint a pártokat, és a spanyolok jelentős része a szocialistákra, illetve a Néppártra szavaz. A spanyol politikai elit pedig nem rosszabb, mint a válság előtt volt. A spanyol forradalmároknak az sem jut eszükbe, hogy a politikusok nem fognak a saját érdekükben antiszociális intézkedéseket hozni, hiszen ezzel választókat veszítenek, a saját érdekük épp az ellenkezője lenne. Ilyen döntéseket gazdasági kényszerűségből szokás hozni, nem azért, mert a gonosz politikusok összefogtak a gonosz bankokkal és vállalatokkal.

Biztos van miért változniuk a spanyol politikusoknak és bankároknak, de talán a tüntetőknek is magukba kellene nézni, és elfogadni, hogy a túlzottan sűrűre szőtt szociális háló jelentős akadálya a normálisan működő gazdaságnak. Jogosan mérges az, akinek nincs munkája, még úgy sem, hogy keres, és nyilván nem esnek jól a szociális reformok sem, de a nyugdíjkorhatár leszállítása és más »megszorítások« helyett nem hiszem, hogy jobbat ki tudnának találni. A nyugdíjkorhatár csökkentése és egyéb intézkedések pedig szükségesek ott, ahol átlagosan 1,47 gyermeket vállal egy család.”