A bazi nagy görög tanácstalanság

„»Nem, nem. Én ezt a szót nem használtam, csak maga mondta. Nem vagyok én hitelminősítő« - ezzel utasította vissza a francia elnök tegnap késő este az egyik akadékoskodó brit újságíró kérdését, aki szerint a megállapodás lényegében Görögország ellenőrzött és részleges államcsődjét jelenti. Az Európai Központi Bank elnöke Jean-Claude Trichet szintén nem tudta megmondani, hogy ha egy madár úgy hápog, mint egy kacsa, úgy úszik és úgy is totyog, mint egy kacsa, akkor az a madár kacsa-e. »Majd meglátjuk« - mondta a bankár.

Ez a hebegés mindennél jobban jelzi azt, hogy hol is tartanak az Európai Unió vezetői a kontinens válságának kezelésében. A csütörtöki csúcstalálkozó ugyanis újabb elkezdett és befejezetlen mondatok sorát hozta, amelyek ugyan időlegesen valóban enyhülést hozhatnak a pénzpiacokon (örülnek is neki), megóvják Görögországot a hirtelen haláltól (örülhetnek is neki) és újabb 109 milliárd euróért időt vásárolnak Európának (örülhetünk neki), sőt valójában meglepően bátrabbak, mint eddig bármikor, de az integráció egyetlen stratégiai problémájára sem hoznak gyógyírt. Ráadásul nem is nagyon látszik, hogy lenne a társaságban valaki, akinek valamilyen hosszú távú víziója lenne a helyzet kezelésére. Az európai csúcstalálkozók hagyományai szerint tehát mindenre lett megoldás és semmire sincs igazi megoldás. (...)

Az euró létrehozása azt ígérte, hogy beteljesedik az alapító atyák, Robert Schuman és Jean Monnet utópiája: az európai államok békés szövetsége, minőségileg magasabb rendű egységet hoz létre, azt, hogy létrejöhet egy új szuperhatalom olyan államokból, amelyek korábban háborút viseltek egymással, amelyek között egykori jobboldali és baloldali diktatúrák is vannak. A közös pénz elmúlt évtizede látszólag azt bizonyította, hogy ez az álom lehetséges. A pénzügyi és gazdasági válság azonban felszínre hozta azokat a feszültségeket, amelyek már a létrehozásakor is ott mosolyogtak gonoszul, és amelyek most megoldásra várnak. Lehet-e közös pénzt működtetni anélkül, hogy a költségvetési és adópolitikákat nem egységesítik, ha nincs közös és központi gazdasági irányítás? Lehet-e egyáltalán ilyen közös gazdaságirányítást bevezetni úgy, hogy Németország gazdasága évi 4-5 százalékkal szárnyal, Görögország a szakadék szélén táncol, Olaszország pedig stagnál? Milyen demokratikus felhatalmazás alapján lehetséges az országok szuverenitását mélyen érintő kérdéseket egy központra delegálni? Röviden tehát: lehetséges-e egyáltalán közös pénz a nagyon is eltérő kulturális, politikai hagyományokkal és gazdasági potenciállal rendelkező országokban? Az euró ezeket a különbségeket elfedte, de nem oldotta meg.”