A magyar grépfrút

„Ha nem a bőrünkre menne a játék, azt is mondhatnánk: vicces, ahogyan a kormány a saját érveibe gabalyodik. Amikor a népszavazási kezdeményezések lesöprését kell megmagyarázni, akkor »az emberek« a választott képviselőik kezébe teszik le a döntést (mármint a kormány szerint). Amikor a szintén választott képviselőkből álló szakszervezeteket kell eltakarítani az útból, akkor a kabinet »az emberekhez« fordul, és a népet hozza döntési helyzetbe a tréfásan szociális konzultációnak nevezett tömegmanipulációs kísérlettel. Az eredmény borítékolhatóan az lesz, hogy a virtuális népet lehet majd szembeállítani a nagyon is valóságos felhatalmazású szakszervezetekkel – ez az a megosztó és szembefordító technika, amelynek a működtetésére az elmúlt egy évben annyi példát láttunk. Holott ez egy klasszikus munka-tőke, illetve alul-felül érdekharc, ahol a frontvonalak egyáltalán nem ott húzódnak, ahová azokat a kormány a pillanatnyi érdekeinek megfelelően fölfesteni szeretné. A valódi törésvonalat maga a miniszterelnök jelölte ki, az államadósság elleni háború meghirdetésével. Itt azonban célszerű egy rövid kitérőt tenni, megkeresve azt a pontot, ahol az édes narancs lejárt szavatosságú grépfrúttá változott.

A Fidesz valóban a piacgazdaság szocializálásának ígéretével nyert kétharmadot (a tétel nemcsak a választási programban, hanem Matolcsy György 2008-as programadó tanulmányában is központi helyen szerepel), a felhatalmazás erre szólt. Minden olyan lépés, amelyet azóta a magyar kapitalizmus aszociális átalakítása irányába tettek, szükségképpen illegitim, még akkor is, ha utólag alátolják a szociális konzultációt. Az immár sokadszor elveket és irányt váltó Orbán Viktort minden bizonnyal Barroso dolgozószobájában érte a megvilágosodás, ott vált szociális forradalmárból az adósságmentesség apostolává (szemtanúk szerint úgy is nézett ki, mint Saulus a damaszkuszi út porában: sápadt volt, remegett, és nehezen talált vissza a valóságba). Ott lett nyilvánvalóvá számára, hogy az adósság kinövése nem reális opció, mert nincs, aki finanszírozná. Ez aligha lehetett kisebb sokk, mint Gyurcsányé (már a 2006-os választások után, de még Őszöd előtt), a recept azonban kétségkívül más: bársonyosnak hívott, valójában inkább elalibizett reformok helyett sokkterápia – amihez a legkevésbé épp a munkavállalói érdekképviseletek hiányoznak.”