A hídnál

„1989. június 16-án, Nagy Imre mártír miniszterelnök újratemetésén az ifjú Orbán Viktor már a Hősök terén követeli a szovjetek távozását. Silov beszél, aztán kezet fog, körbecsókolja Annust, amúgy oroszosan. A drúzsba megmarad. Ez már egész biztosan búcsúcsók, kettő ide, egy oda, összesen három. Annus valamennyit keményen állja. Aztán Silov elindul, kocsiba száll, ötvennel robog keresztül a Tiszán, egyenesen a Szovjetunió felé – amely aztán két hónappal később megszűnik… Mert nem utolsósorban ott volt a külpolitika. A csillagháború. Ebben a hadászati versenyben fulladt ki a Nagy Testvér. Feladta, Reagan nyerte a nagy csatát. Egypólusú világ látszott kirajzolódni, benne egy tárgyalásokra kész Gorbacsovval, aki engedni is tudott – bár más választása nem is lehetett a szokatlanul európai politikusnak; az emberiség aligha bírt volna ki egy atomháborút.

A nagy változásoknak mi, csöppnyi Magyarország is résztvevői voltunk, akkor úgy gondoltuk: egyik apró győztese. A záhonyi határátkelő felől még nem látszott a következő húsz év, a többség még nem hallott a tankok = bankok párhuzamról, Gyurcsányról sem sokat. Ámbár 1989-ben a Magyar Ifjúság című KISZ-hetilapban Gy. F. is nyilatkozik, ugyanazt mondja, mint a másik két megkérdezett, Biszku Béla és Kovács László: Ne lépjünk ki a Varsói Szerződésből! Nem is lépünk ki: a Varsói Szerződés Szervezete – Antall József néhai miniszterelnök kezdeményezésére – 1991 tavaszán megszűnik. Nyolc évvel később Magyarország a NATO tagja. Önmagunkkal nézünk farkasszemet. Húsz év szaladt el a hídjelenet óta.”