„Érdekes, ahogy a ráció és az anyagi világ tanult emberei az atomvita kapcsán olyan irracionálissá válnak, akár egy babonás titkárnő. Az atomenergia ugyanis a természettudomány és a műszaki világ nagy mítosza. Van benne remény, árulás és a bűnbánatot követő örök boldogság is. A remény a hagyományosnál milliószor több energiát hordozó nukleáris fűtőanyag elméleti megsejtése volt. Az árulás akkor következett be, amikor a maghasadásból pusztító fegyver lett. Idővel tudósok és mérnökök ismét a jó oldalra álltak, kifejlesztették az ellenőrzött maghasadás módszereit, így a világ megbocsátotta nekik az atombombát, mert kapott egy tiszta, olcsó és örökké tartó energiaforrást. Azóta mindenki boldog.
E szép történetet hirdetik az atomenergia elszánt barátai, mert így a tudományba vetett hitet, s végső soron a hitelességüket is védelmezik. Ám egy ilyen mítosz a valódi tudomány és műszaki fejlődés legfőbb hajtóereje, a kételkedés és a jobb, tökéletesebb megoldás iránti óhaj ellen hat. Miért ne lehetne nyitva hagyni az atomenergia felhasználásának kérdését? Gyorsan meg is válaszolom: az üzlet logikája miatt. Hagyjuk az újonnan épülő atomerőműveket, bár belőlük is van elég (jelenleg 65 épül, ebből 32 Kínában és Indiában). Szempontunkból érdekesebbek az üzemidő-hosszabbítások. A 30-40 évesre tervezett üzemidő után hatalmas probléma - hatalmas költségekkel - a leállított erőművek kezelése. Hasznot nem hajtanak, de eltüntetni sem lehet őket, a továbbra is sugárzó részeiket pedig őrizni kell. Az üzemidőhosszabbítás ezt a problémát nyilván megoldja, és ráadásul az új építésénél olcsóbban további 20 évig működő atomerőművet kapnak a tulajdonosok.”