Miért kell nekünk Elvis tér?

„Számos olyan nagy művész nevét viseli budapesti köztér, akik legfeljebb csak jártak Magyarországon, de olykor még annyi közük sem volt Budapesthez, mint Elvis Presleynek az '56-os forradalom támogatása révén. Mégis életművük olyat értéket képvisel, amelyet a nyugati kultúrkörben a legnagyobb tisztelet övez, és nem kell, hogy direkt módon és szorosan kapcsolódjanak egy adott városhoz, műveik jelentősége éppen elegendő érv. Elvisszel azonban nem csak az a »baj«, hogy nem magyar, hanem, hogy egy olyan művészet képviselője, melynek a hivatalos elismerése elképesztően alacsony. (Állítólag Bencsik Sándor (P.Mobil, P.Box) az első és egyetlen rockzenész, akinek utca viseli a nevét Magyarországon.) Persze a feszültség a könnyűzene teljesítménye és hatása, valamint hivatalos presztízse között a világon mindenütt látványos. Ám régiónkban a szocializmusnak a dekadens, burzsoá és értéktelennek minősített nyugati könnyűzenével szembeni gyűlölete és lenézése máig továbbél, nemcsak a különféle hivatalos elismerések hiányában és alacsony számában, de mondjuk a közoktatásban is.

Elvis esetében is az 1956-tal való kapcsolat emlegetésére van szükség most a hivatalos indoklásban, holott zene- és kultúrtörténeti jelentősége, illetve hatása (akár csak Magyarországon, mondjuk a Kádár-rendszer első felében felnövő fiatalokra) önmagában is bőven elegendő indok kellene hogy legyen. Éppen ezért a főváros javaslata, bármi is az eredeti szándék, hatásában nagyon is előremutató. Ugyanis, tetszik vagy nem, de egyértelműen a könnyűzene az egyik olyan területe a művészetnek, ahol a nyugati és a globális kultúrára a legnagyobb hatással levő művek születnek és a jövőben is születni fognak, és ami a városlakók kultúrafogyasztását alapvetően meghatározza. Ezt pedig sokáig már nem hagyhatják figyelmen kívül az államok és az önkormányzatok akkor, amikor különböző aktusokkal (pl. közterek elnevezésével) a kulturális emlékezetet alakítják. (...)

Az Elvis tér ötlete azonban nemcsak a könnyűzene és a popkultúra emancipációja szempontjából, hanem tágabb kontextusban is előrevetíti a jövő egyik izgalmas kérdését. Vajon a nyugati tömegdemokráciákban az identitásképző erővel bíró városi terek elnevezését továbbra is az önmaguk kulturális és ízlésbeli felsőbbrendűségében hívő szűk értelmiségi csoportok fogják-e meghatározni? Vagy esetleg a jövőben figyelembe veszik majd azt is, hogy a városlakók milliói mit és kit tartanak fontosnak? Az adott környék lakói számára valóban kedves helyi cukrászdinasztia megmérkőzhet-e az utcanévtábláért egy központilag fontosnak kikiáltott európai vagy magyar politikussal? És egy milliók által szeretett első vonalbeli popzenész egy ezrek által ismert, sokadvonalbeli, de mégiscsak hivatalosan is megbecsült költővel?”