Szabad-e hazudni?

„A machiavellizmus gazdasági változatára az egyik példát a nagy világválság kínálja. Az a korszak, amelyre a politikusok gyakran hivatkoznak a 2007 utáni gazdasági zavarok kapcsán. A múlt század harmincas éveinek elején számos országban megrohanták a bankokat, ez azonnali és mérhetetlenül nagy károkat okozott. Indokolatlanul is rombolta a foglalkoztatást, például amikor olyan vállalkozásokat döntött a szakadékba, amelyek egyébként hitelképesek lettek volna. (...)

A tisztességes magatartás követelménye valójában a kormányok esetében is hasonló. A megtévesztés, a hamisítás roppant zavaró lehet, ha kiderül. A pénzügyi válságok számos esetben a kormányok félrevezető magatartásából és a saját politikai találékonyságukba vetett túlzott bizakodásból ered. Az 1994-es mexikói válság akkor rázta meg a globális gazdaságot, amikor nyilvánvalóvá vált az ország dollárban jegyzett, hatalmas államadósságának teljes mérete. A görög kormány félrevezetően tájékoztatott a fiskális pozícióinak alakulásáról, miután rájött, hogy az Európai Bizottság vagy nem ismerte fel vagy eltűrte a számlavezetésben mutatott bűvészkedését. (...)

A machiavellizmus ellen több súlyos érv is van. A korszerű kommunikáció világában fenntarthatatlan lenne a tények olyan eltussolása, amelyre Mussolini 1931-ben szolgált példával. Emellett, ha bárki megtévesztésre törekedne, akkor később még komplexebb csalási műveletekbe kellene bocsátkoznia, és ez súlyos következményekhez vezethet, mert minden további döntés eleve hibás feltételezésből indul ki.”