„Az egész alkotmányozós sztori kicsit emlékeztet engem a klasszikus vicc azon tételmondatára, miszerint »nincs - de igény, az volna rá«. Szóval tény: alkotmányozási kényszer abban az értelemben valóban nincs, hogy egy teljesen új politikai rendszert és államszervezetet kellene konstruálni. Mondhatjuk, hogy a '89-90-ben teljesen átírt és jogállamira kalibrált alkotmány kiállta az idők próbáját - (alkotmány)jogilag. Persze, ehhez szükség volt az Alkotmánybíróság »láthatatlan alkotmány(ozás)ára« - ami valójában az alaptörvény egyes részeit értelmező-kibontó alkotmánybírósági határozatok hálóját jelenti. Voltak-vannak persze hibái: jogtechnikailag felesleges módon említ egyes dolgokat: pl. a 35.§-ban a kormány feladat- és hatásköreit, ahelyett, hogy egy általános utalással mondaná ki, hogy a végrehajtó hatalom legfőbb szerve. (...)
Szóval igen, azt mondom, hogy szimbolikusan, jelképesen helye van egy új, a kommunista diktatúra sunyi leheletét még csak hírből sem ismerő alaptörvény megalkotásának. Tehát alkotmányozási kényszer nincs - alkotmányozási lehetőség azonban van. Ne feledjük el, hogy többek között a fenti okokból kifolyólag a '90-es évek eleje óta kvázi politikai konszenzus van abban, hogy valamikor valamilyen új alkotmányt azért lehetne írni. (...)
Most, 2011-ben viszont nem csak, hogy lehetőség, hanem helyzet is van - alkotmányozási helyzet. Van egy stabil alkotmányozó többség, amely abban a helyzetben van, hogy új alaptörvényt alkothat. Amely majd elmondhatja magáról, hogy a jelképes gesztust ők tették meg, a cezúrát ők húzták meg.”