Itt vagyunk tehát 2011. január elején egy nyilvánvalóan demokráciaellenes sajtótörvénnyel. Mit sajtótörvénnyel: egy nyilvánvalóan demokráciaellenes kormánnyal. Továbbmegyek: egy demokráciaellenes kormányfővel. Hiába tiltakozott a világ, hiába jelentek meg sorra a világ nagy lapjaiban az Orbánt megalázó, helyenként nevetséges pózban beállító írások, hiába érkeztek kritikai hangok európai uniós országok vezetőitől, politikusaitól, a törvény elfogadtatott karácsony előtt és ki is hirdettetett Szilveszter napján. Schmitt Pál, eddigi működéséhez méltón járt el: titokban, elbújva a nyilvánosság elől írta alá a nyilvánosság megregulázásáról szóló paragrafus gyűjteményt.
Kudarcot vallottunk.
Küzdöttünk, harcoltunk az egypártrendszert idéző szabályozás ellen; naponta ott tartottuk a címlapunkon a témát, bízva abban, hogy majd itthon is felerősödnek a tiltakozás hangjai, de ez nem következett be. Még az olyan, amúgy általunk megvetett lap is, amely kezdetben elfogadhatatlannak nevezte a törvényt, utóbb beállt a sorba, a Fidesz sorába, és nyilait inkább a bírálókra lőtte ki. Hiába, no, Magyarországon ma mindent meg lehet csinálni. Lehet visszamenőleg törvénykezni, lehet magánpénzeket rekvirálni és lehet lábbal tiporni a sajtószabadságot. A magyar társadalmat mindez nem érdekli, a többség csendben, a hírekre érzéketlenül éli a mindennapjait. Sokféle elemzés jelent meg az elmúlt időszakban, amely éppen ezen jelenségek okait próbálta föltárni; vajon mit, hogyan és milyen mértékben rombolt a pártállami időszak az emberek demokrácia felfogásán. Miért nem tartozik hozzá az életükhöz a szabadság érzése, miért fogadják el jobban a korlátokat, mint más országok polgárai? Miért nem érzik, hogy fogy körülöttük a levegő?