„A kritikusok többsége politikai alapon viszonyul a művészi alkotásokhoz. Miért adnék a szavukra? A működésük logikája ugyanaz a látszatdemokrácia, amely évtizedek óta meghatározza a szakmát. Elvileg ugyanolyan eséllyel indulsz egy igazgatói pályázaton, mint más, de mindenki tudja, hogy nincsenek egyenlő esélyek. Ez a hazugsághalmaz pedig a haszonélvezők érdekei miatt működik továbbra is. Most meg vannak rémülve, hogy olyan ember kerülhet a Nemzeti élére, aki nem hajlandó igazodni az Európa nagy részét agresszív módon uraló színházi gondolkodáshoz. Még jobban félnek attól, hogy esetleg csinálok valami igazán értékelhetőt a Nemzetiben. Félelmükben képesek az egész világot telekürtölni rágalmakkal: cseh és szlovák barátaim hívogatnak fel meglepve, hogy milyen híreket terjesztenek rólam.
- Ön szerint tehát ellenzőinek nem az a valós félelme, hogy árvalányhajas népnemzeti romantika, giccs uralja majd el a Nemzetit?
- Dehogy. Az ellenkezőjétől tartanak: attól, hogy jó lesz, hogy konkurenciája támad annak a néhány fővárosi művésszínháznak, amely a kialakult kánonban érinthetetlen volt. Nem akarnak ők minőségi Nemzetit. Nekik épp így jó, ahogy van. Mit gondol, Beregszászban miért voltam én olyan jó rendező a szemükben? Akkor még Molnár Gál Péternek is megfeleltem, Beregszászba küldött mindenkit színházat nézni. Amint viszont beléptünk az ő védett kis territóriumukba, megváltozott a helyzet. Olyan egyszerű maffiaképlet ez, hogy nincs is mit ragozni rajta.”