„A pár hete Szerbiába látogató Orbán Viktor címlapos nagyinterjút adott a vajdasági Magyar Szónak. Ez az alkalom lehetőséget teremtett volna arra, hogy baráti közegben, ahol nem kell pártpolitikai csatákat vívnia, kifejthesse a véleményét egy az ő és pártja számára is meghatározóan fontos témában. Arról, milyen politikát kell folytatnia Magyarországnak a határon túli magyar közösségek vonatkozásában.
Az interjú címe beszédes: »A magyarok megnyerhetik a XXI. századot«. Az interjú nem is igen szól egyébről, mint hogy a magyarok vesztes nép voltak, mert nem hittek magukban és a jövőben, »a jövőt nem úgy látják, mint egy nagy ígéretekkel rendelkező területet, amit el kell foglalni, hanem mint olyat, aminek mentén védekezni kell«. A »nyerni« akarás kényszere ebben a mondatban harctérnek láttatja a nemzeti történelmet, minden lehetséges viszonyt háborús szembenállásként értelmez, amelyben vagy győzünk, vagy legyőzetünk, és mivel idáig legyőzettünk, most vissza kell vágnunk. Arról, hogy pontosan mit is kell »megnyerni«, vagyis hogyan kell cselekednünk, milyen problémákkal kell szembenéznünk – tehát politikáról nem esik szó Orbán válaszaiban. Ez a mindenkit, minden ügyben, bármi áron legyőzni kívánó késztetés uralja a kormány hazai politikáját is: mindenfajta autonómia potenciális veszélyforrás, erőnk hivalkodó kétségbevonása.
Az interjú készítője végig reménykedik, hogy megtudhat valamit Orbántól közössége helyzetére vonatkozóan: jelzi a riasztó demográfiai trendeket, érdeklődik, hogyan kíván Magyarország hozzájárulni ahhoz, hogy »ez a kis közösség életben tartsa kultúráját, anyanyelvű oktatását. Ezen a téren várható-e valamilyen stratégia kialakítása az anyaországtól?« – kérdi. Orbánnak azonban semmi mondanivalója a délvidéki magyarság létkérdéseiről. Pedig volna miről beszélni: az újvidéki egyetem magyar tanszékén például évről évre kevesebb a hallgató, ami veszélyezteti a kinti magyar közoktatás és kulturális intézményrendszer utánpótlását.”