„Sokan vagyunk valóságos erkölcsi skizofréniában a hajléktalanokkal szemben. Összeszorul a szívünk, amikor szakadt paplanok alatt látjuk őket a huzatos aluljáróban. De ha vékony vizeletcsík folyik alóluk a cipőnk felé, akkor ezt a sajnálatot már átszínezi némi düh. Hallgatva diskurzusukat, figyelve megnyilvánulásaikat, arra jutunk, hogy ha az alkoholizmus megelőzésében, kezelésében előbbre tartanánk, talán a hajléktalankérdés is kevésbé lenne súlyos.
Kit sajnáljunk? A hűvösvölgyi villamos-végállomáson össze-összeverődő hajléktalan csapatot, amely esténként a budaligeti buszra száll, s mindig magukkal viszik azt a meghatározhatatlan korú nőt, akit rekedt és trágár üvöltözése miatt néha még ők is csitítanak? Vagy inkább az újságosbódéban ülő, az egész napi műszaktól dermedt kezekkel kiszolgáló asszonyt szánjuk, akinek ezt a műsort, sokszor a neki címzett beszólásokat is télen és nyáron, reggeltől estig kell hallgatnia? Kié legyen az együttérzésünk?
Tarlós István megígérte, hogy december 15-től kezdve nem lesznek az aluljárókban hajléktalanok. Akit ez megnyugtat, s nincs több kérdése, attól ne reméljünk sokat az ország megújításában. Abban bízhatunk, aki azonnal megkérdezi: és mi lesz velük? Hol lesznek? Hol hajthatják le a fejüket? A hajléktalanokat ugyanis nem eltüntetni kell, hanem elhelyezni, ha hagyják. Nem tárgyak ők, hanem szerencsétlen emberek.”