„A döbbenet szállt meg, amikor azt olvastam Martonyi János külügyminisztertől, hogy a külhonban szolgáló magyar nagykövetek teljesítményét azon (is) mérik majd, miként reagálnak az állomáshelyük sajtójában megjelenő, »Magyarországot becsmérlő hírekre«. (...)
Volt szerencsém szinte ugyanabban az időben Magyarországot külföldön szolgálni, mint Martonyi Jánosnak. (Ő Brüsszelben, az unió és a NATO székhelyén, a legbizalmibb állásban, én Londonban.) Szerintem vannak közös emlékeink, amelyek a brüsszeli vagy épp londoni lapok levelezési rovataiból származnak. E rovatokban rendre felbukkantak közép-afrikai, elő- és kelet-ázsiai, dél-amerikai nagykövetek írásai. A követek – nem valószínűsíthetően, hanem egészen bizonyosan minisztereik parancsára – általában kikérték maguknak a »véleményformáló« helyi lapok kormányaikról szóló kritikus hangvételű írásait, és szorgalmasan magyarázgatták, hogy a leírtaknak/olvasottaknak épp az ellenkezője igaz.
Nem diktatúra van, hanem demokrácia, nem jogsértés, hanem törvényesség, nem rablás, hanem szabad piacgazdaság és így tovább. Miként Martonyi pontosan tudja, ha egy ország közröhejjé akar válni, akkor ennek a legbiztosabb receptje, hogy nagykövete elkezdi olvasói levelekkel bombázni a Timest, a New York Timest, a Frankfurter Allgemeinét, a Standardot vagy épp a Corriere della Serát. Megvédi hazáját – nem, nem azt, hanem kormányát – az újságírói »becsmérlésektől«. E leveleknek soha foganatjuk nem volt.”