Nemzeti konzultáció: arról lehet dönteni, hogyan tovább a magyar gazdaságban
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
Személyes emlékképek Alexander Dubcekről, Csehszlovákia lerohanásának 42. évfordulóján.
„A Varsói Szerződés öt országa, a Szovjetunió, a Német Demokratikus Köztársaság, Lengyelország, Bulgária és a kádári Magyarország katonai csapatai 1968. augusztus 21-én lerohanták a szabadságról ábrándozó Csehszlovákiát. Aki csak ésszel akarja megközelíteni és értelmezni, hogy a prágai tavasz negyvenhét éves, ifjontinak számító kommunistája milyen kiszámíthatatlan kompromisszumokba hagyta magát beleőrölni az okkupációt követő hónapokban, az nem tudhat meg sokat. A szovjet megszállást, amelyet utóbb, a megaláztatás és a megalázkodás fortissimójaként aláírásával ő maga szentesített, és ennek az ő személyére vonatkozó következményeit úgy fogadta mint végzetet. A szolgalélek nyomorúságával, az eleve elrendeltségben hívők tehetetlen ürességével. Teljes meghasonlottságban. És huszonkét év múltán, egy ártatlannak vélt mondat hallatán, magába roskadt. Derült égből villámcsapás, mondta volna apám. Félig nyitva maradt a szája, mintha válaszolni akarna, de a letaglózó számonkérés megbénította. Vagy ki tudja, micsoda. Fűszertelenné vált. Kihűlt. Fagy ágyazódott mélyen a zsigereibe. Azóta sem láttam ennyire elveszett embert. Féltem, szívrohama lesz, agyvérzése.
Nem tudom, meddig ültünk az iszonyatos kísértés dermedtségében. Húsz percet? Többet? Arra emlékszem csak, hogy verejtékezem, és a megcsontosodott csendben nyugtatóként hat rám a szuszogása. Egyszer csak fölocsúdott, az ablakhoz cammogott, egyértelműen azzal az ösztönös céllal, hogy a beszűkült, lezárt teret az ablak révén tágra nyissa. Végre én is mozdulni mertem, úgy gondoltam, jobb lesz, ha egyedül hagyom saját kínjaival. Mozgolódásomra azonnal reagált. Háttal állva, jobb kézfejével intett magához. Mellé sündörögtem, de nem vetettünk pillantást egymásra. Jobb kezével átkarolta vállamat, gyengéden, de szorosan magához vont. Úgy néztünk el a gondozott kert fölött, mint akik mindent tudnak. Vagyis hogy éppen semmit sem tudunk, csak valamit értünk, másként értelmezzük ugyanazt, de értjük a helyzetet, és ez akkor elegendő volt a túllépéshez. Prága fölött tágas volt az égbolt, fényesen ragyogtak a csillagok. Mondatomra végre egy elkoptatott társalgási formulával válaszolt, de szerintem inkább önmagának, hogy ezzel a banalitással rántsa vissza magát, ki tudja, hányadszor, az élet laposába: »A remény hal meg utoljára.«”