A turul szárnya betakar

„Szóval kaptunk a szovjetektől egy emlékművet, ami nem a haza szabadságát jelképezte azzal a bizonyos pálmaággal, hanem azért került a Gellért-hegy legmagasabb pontjára  a szoborcsoport, hogy Magyarország egyetlen lakója se felejtse el, hogy íme, ez az orosz megszállás emlékműve. Eredeti helye a Horváth-kertben lett volna, de a szovjetek erőszakoskodták ki a Gellért-hegyet. A szoborcsoportot nem a szabadságunk örömére, hanem megszállásunk állandó emlékeztetőjének építették. A pálmaágas nőalak előtt egy hatméteres bronz géppisztolyos (!) szovjet katona állt, baloldalon fáklyával, jobboldalon egy sárkányölő bronz alakjával. Hátul is helyet foglalt egy három méter magas katona kőből, akit '56-ban leromboltak, eltüntettek onnan, majd később visszafaragtak.(...)

Mellesleg volna egy ötletem. Ez a Szabadság-szobor semmiféle pozitív emléket nem hordoz, nem táplál, sőt szánalmas példa a méretes hazudozásra, ami, úgy látszik, lassan nemzeti jellemzője lesz a magyaroknak. Ideje lenne, hogy a pálmafás öreg hölgy nyugdíjba menjen. Sokat látott, sokat tudó öreg dáma, menjen, találkozzon a géppisztolyos katonával meg a többi kísérőjével, akiknek annyira hálásak voltunk és oly sokáig. Magyarországnak új szimbólum, új isteni őrző kell. Például egy többszörös életnagyságú turul, egy gyönyörűséges, időtlen kerecsensólyom, amint áldó szárnyaival betakarja ezt a sokszor megtépett, szenvedett és huzatos kicsiny országot a boldogabb jövő reményében. És mielőtt kitörnek a könnyek: igenis ránk fér már egy békés, boldogabb jövő, húgával, a reménnyel.”