„Az sem volt elég, hogy lepusztították az elmúlt nyolc évben az egymást váltó balliberális kormányok az országot, szoros béklyót is kötöttek a kezünkre-lábunkra, és eladták hitelfedezet gyanánt nemzeti függetlenségünket. Erről egy időre elfeledkeztünk a Fidesz kétharmados győzelme és az új kabinet megalakulása körüli eufóriában. A brüsszeli Európai Bizottság és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) azonban hamar tett arról, hogy eszünkbe jusson, hol is a helyünk a nagyvilágban. Rántottak egy nagyot a nyakunkra csatolt pórázon, csak hogy emlékeztessenek, nem szaladhatunk oda, ahová akarunk, mert a 2008 végén felvett gigakölcsönök foglyai vagyunk. (...)
A második Orbán-kormány példát mutathat arra: lám, lehet megszorítani úgy is, hogy közben csökken a vállalkozások adója, nem szállnak el a rezsiszámlák, mentőövet dobnak a kilakoltatásra ítélt adósoknak, és közben természeti csapások sorozatával is meg kell küzdenie az országnak. Ilyen helyzetre korábban csak vállvonogatás volt a válasz, jobb esetben a válság és az üres kassza emlegetése. Szóba sem kerülhetett más verzió, magától értetődő volt, hogy növelni kell a terheket, és le kell építeni a közszolgáltatásokat. Csak az a kassza nem sérült, amiből még a legnagyobb bajban is osztogatni lehetett a klientúrának járó pénzeket. Ha teljesül az akcióterv, még össze lehet hangolni a választási ígéreteket, a polgárok érdekeit és a hitelezők követeléseit. De sok ilyen mutatványra már nem biztos, hogy lesz ereje az országnak. Ezért kényszerül arra a kormány, hogy tárgyaljon a folytatásról az IMF-fel. Óriási tétje van ennek. Kulcsfontosságú, hogy lazítsunk köteleinken, mert azok idővel elszoríthatják vérkeringésünket.”