„Hát nem elég maga az élet? Reggeltől estig csak a meló, idióta főnökök, a kicsi, semmire sem elég fizetés, a hitelek tömege, követelőző és hálátlan gyerekek, a feleségem (a férjem), aki megcsal, vagy akit megcsalok, utált szerelmem kínja, a pörhalasztás, a hivatalnak packázásai, s mind a rúgás, mellyel méltatlanok bántalmazzák a tűrő érdemet?...
Ráadásul még torokszorító, szívfacsaró történetekkel is gyötörjem magam? Hát nem jobb, azt nézni a tévében, hogy Bud Spencer és Terence Hill hogyan osztogatja a pofonokat? Vagy éppen jól berúgni? Vagy akár belőni magam és repülni? Vagy a legpocsékabb slágereket hallgatni a legízléstelenebb show-műsorokat nézni klónozott cele-bekkel?
Ó, modern korunk a tudatos önhülyítés tömérdek lehetőségéről gondoskodik, melyekkel el lehet menekülni a létezés nyomasztó valósága elől. Úgy is nevezi a szakirodalom, hogy a menekülés eszközei. Escape materials. (...)
Miért van gyalázatos helyzetben a jó irodalom, a jó zene, képzőművészet, a jó film, az igazi színház? Nemcsak nálunk - világszerte? Mert a globális kapitalizmusban élő tömegember nem kíváncsi. Ami kíváncsiság még belészorult, azt kielégíti a tévé híradó. Éppen elég egy terrorista robbantás eredményére, harminc cafatokra szakadt véres emberi hullára egy pillantást vetni, köszönöm, jóból is megárt a sok. Lássuk a legújabb női hónalj borotvát, a gusztusosan csupasz női hónaljakat, és felejtsük el a hullákat, amilyen gyorsan csak lehet. Ha másra nem, erre jó a reklám. Sok egyforma női test, klónozott szex idolok, és elfelejtjük a világ eseményeit, amelyekbe hülye fejjel mégis belepillantottuk.”