„Ehelyütt nyilván fölösleges belemenni a magyar kutyatartás kulturális antropológiájába: mennyiben közösségpótlék, mennyiben szimbólum, mennyiben kulturális kód? Itt és most szögezzünk le annyit, hogy a magyarországi kutyatartás színvonala nagyjából ott van, ahol az általános állampolgári-tulajdonosi morálé, a felelősségérzeté, a közjó iránti általános fogékonyságé, meg hasonló avíttas kacatoké.
Alacsonyan. (...)
Budapesten 300-400 ezer kutya jóvoltából körülbelül 40 tonna kutyaürülék keletkezik naponta, aminek mindössze egyötödét takarítják el a gazdik. Párizsban 150 ezer kutya él és 16 tonna ürüléket termel naponta. Bécsben 52 ezer kutya van bejelentve és évi 1100 tonna piszkot gyárt. A kutyaürülék nemcsak visszataszító, büdös, hanem olyan barátságos élőlényeknek biztosít pompás telephelyet, mint a Toxocara canis vagy a rejtőjenői nevű uborkamagképű féreg. A kutyapiszok megszáradva és por formájában a levegőbe kerülve allergizál, fentebbi férgek pedig a szervezetbe jutva, gyomor- és idegrendszeri panaszokat, bőrbajt vagy akár súlyos fertőzést, esetleg vakságot okozhatnak. Szerencsésebb történelmi fejlődésű vidékeken euró- vagy dollárszázasokba kerülhet a feltakarítatlan kutyapiszok.
Persze a kutyatartás kárhoztatása kapcsán rögvest felhangzik a kórus: »nem a kutya tehet minderről«. Persze, hogy nem: korunk hőse, a gazdi tehet. A képmutató állatbarátság apostola. Az állati és korlátlan emberi jogok istápja, bizonyám. A gazdinak kéne beoltatnia kutyáját, fizetnie utána az ebadót, beültetnie a chipet a bőre alá, ivartalaníttatni, képzésre vinni, elaltatnia, ha megtámadja a postást, vagy csak egyszerűen képtelen neki méltó körülményeket biztosítani, továbbá illő önmérsékletet gyakorolni az egy lakásban élő kutyák számával vagy a tartott kutyafajtákkal kapcsolatosan. Ez lenne a gazdi dolga.
Vagy, ha mást nem, legalább összeszedni kutyája után a szart.”
