A sezlonyon ott ült Apró Antal

„A Bűn és büntetlenség valójában erről az egymásra mutogatásról, a felelősség továbbpasszolásáról szól. Ez a „nem is mi kezdtük, a mi halottainkkal nem foglalkozik senki” hozzáállás jellegzetesen kelet-európai. Nürnbergben a náci vezetők nem védekeztek azzal, hogy a zsidók kezdték az egészet. A Hágába került balkáni háborús bűnösök viszont már előszeretettel emlegették, hogy de a bosnyákok, de a horvátok, de a szerbek.

Az, hogy 1956-ban kinek volt igaza, és ki állt a rossz oldalon, egészen nyilvánvaló. Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy azon a rossz oldalon is magyar emberek álltak, akik ugyanolyan készségesen szolgálták ki az idegen hatalmat, mint alig egy évtizeddel korábban a nyilasok egy másikat. Biszku egy rohadt gyilkos, akit legalább börtönbe kellett volna csukni, ám számtalan munkatársa volt, a hóhérok, az ügyészek, a bírók, a kínvallatók, valamint sok-sok millió ember, aki az égvilágon semmit sem tett a puhuló diktatúra ellen. Nyilván nem bűnös közülük mindenki. Viszont mindannyian közülünk valók.

Szabad nép

Az igazi tragédia nem az, hogy Biszkut és még néhány főkolompost nem csuktak le a rendszerváltás után. A németek sem a nürnbergi perrel oldozták fel magukat Hitler bűnei alól, hanem azzal, hogy képesek voltak szembenézni azzal, hogy a közülük valók és így bizony ők maguk milyen borzalmakra voltak képesek. Magyarországon ez teljességgel elmaradt. Biszku pont ugyanúgy nem hajlandó szégyenkezve visszanézni, ahogy az ország egésze sem.

Skrabski és Novák filmjében az 56-os halálraítéltek közül több is elképesztő és szívszorító őszinteséggel beszél a bitófa árnyékában töltött napokról. Leginkább az a Fónay Jenő, aki mindenki közül a legtöbbet, négy hónapot töltött úgy a siralomházban, hogy bármelyik nap jöhetett érte a hóhér. Ez és az ehhez hasonló, újkori történelmünk legfontosabb eseményeit dokumentáló felvételek azonban el sem jutnak a szélesebb közönséghez, nem hogy kötelező lenne a megtekintésük, mint ahogy az illendő lenne.”