Új időszámítás

„A Fidesz, miközben sikerrel ásta alá a balliberális governatúrát, túl sokáig nem akarta észrevenni, hogy a demokratikus jogállam pilléreit is megrogyasztja: a kommunisták ellen felhasználni remélt szélsőjobb, mint az történelmileg lenni szokott, túlnőtt a neki szánt kereteken, és marginális alakulatból parlamenti középpárttá duzzadt. Az MSZP még éppen elmondhatja magáról, csakugyan a legnagyobb ellenzéki erőként végzett, de borzalmas tény, hogy majd 17 százalékával ott a nyomában a félkatonai szervezetet működtető, fasisztoid új erő. Ez a 2010-es parlamenti választás leginkább letaglózó fejleménye.

Az abszolút győztes nem a baloldallal, nem is az egyelőre bajosan identifikálható LMP-vel kerül szembe a parlamentben, hanem mindenekelőtt a Jobbikkal – az ultraradikálisok csak a kormánypárt ellen folytatott kíméletlen hadjáratból élhetnek meg és növekedhetnek tovább. A Fidesznek tehát relatíve hamar politikai karanténba kell őket szorítania, különben még ebben a ciklusban befogják, és potenciális váltópártként fenyegetik. Orbán Viktort ez a veszély szükségképp középre nyomja majd; szörnyű volna az országnak, ha ehelyett valamiféle kísérletet tenne a posztnyilasokkal való kiegyezésre.

A demokratikus ellensúly azonban nem jöhet létre az MSZP és az LMP nélkül. A mainstream jobboldal, ha józanul gondolkodik, és felismeri konszolidációs kötelezettségét a társadalom iránt, akkor korlátozott céllal bár, de partnert keres az európai pluralizmus mellett elkötelezett két másik pártban. Kétségtelen, hogy ezt a koncepciót több okból sem könnyű kivitelezni; először magában a Fideszben is letörendők volnának a lélekben jobbikosok. A szocialisták pedig természetes résztvevői lehetnek ugyan egy antifasiszta akcióegységnek, de ehhez a Fidesznek fel kellene hagynia azzal a kedvelt teóriájával, amely szerint az általa vívott kétfrontos harcban az MSZP a másik szélsőség. Kérdés, képes-e Orbán átlépni a saját árnyékát.”