„Ide tartozik az egész rendszer legnagyobb rákfenéje, a kampányfinanszírozás: 1990 óta nem tudni ugyanis, hogy a pártok miként szedik össze a politikai marketingre költött milliárdokat. Csak az a biztos, hogy többet költenek, mint amennyit lehet. De hatékony külső kontroll nélkül azt sem lehet rájuk bizonyítani, hogy túllépik a 386 milliós kampánykeretet. Hasonló a helyzet az ajánlószelvények gyűjtése körül. Mindenki beszéli, hogy a személyes adatokat tartalmazó cédulák alapján a pártok hatalmas támogatói listákat állítanak össze, amit azután nem semmisítenek meg, bár ezt kellene tenniük. Senki nincs, aki megálljt parancsoljon nekik. A kampánycsend körül sincsenek rendben a dolgok: lépten-nyomon megszegik, miközben a jogsértést érdemben szankcionálni sem lehet, hanem be kell érni azzal, hogy a választási bizottságok megdorgálják a renitenseket.
Most pedig ügy, végtelenül kínos ügy lett az igazolással szavazásból. Már az EP-választáson kiderült, hogy emiatt a kijelölt szavazókörökben jókora tumultusra kell számítani, ám akkor legalább este hétig sikerült minden urnát lezárni. Nem véletlen, hogy azok a települési jegyzők, akik nagyszámú voksturistára számítottak, előre jelezték, hogy baj lesz. A törvény azonban törvény: egy 2006-os szigorítás jegyében megszüntették ugyanis a lehetőséget arra, hogy a polgár mondja meg, hol kíván szavazni, viszont minden településen – illetve kerületben – kijelöltek erre egy szavazókört. Hogy ott azután egyszerre kétezren jelennek meg? Gondolta a fene.”