„Nekem az eddigi történetek közül a sajtóreferens hölgy esete tetszik a legjobban, aki – ha jól értem a híreket – szinte maga sem tudta, hogy miért is kapott a BKV-tól egy éven keresztül összesen 24 millió forintot. Mert amúgy a vállalatnál meg senki nem tudott arról, hogy a hölgy a BKV alkalmazásában (is) állna, elég szép summáért. A hírek szerint mialatt ezt a mutatós összeget folyósították neki, egyszer sem tette be a lábát oda, ahonnan a zsozsót felmarkolta. Pedig szerintem 24 millióért egyszer főzhetett volna például kávét, esetleg áttolhatott volna valamilyen aktát az íróasztal másik oldalára. Vagy legalább hagyhatott volna egy cetlit az ajtón, hogy: „Itt jártam. Évi. Az évi fizetésemért.”
De nem. Minek is, hiszen ő már a legújabb kor terméke: a virtuális munkaerő. Szóval ezt az attrakciót én szívesen díjaznám egy medállal. Meg az ügyvéd úr érvelését is, aki jószerével azt találta mondani, hogy védence csak kapta ezt a summát, úgyszólván csak „elszenvedte”’ ezt a szörnyű megpróbáltatást, hogy megdobták majd negyedszázmillióval. Ami vélhetőleg csak kosztpénz lehetett, hiszen a nélkülözhetetlen amazon a főpolgármester-helyettes mellett is tüsténkedett, gondolom, nem minimálbérért.”
Mátyás Győző: BKV: Szomorújáték (168 Óra)