Romos épületből vívóterem, Olimpicitől az Olimpiáig – Mandiner-interjú a Gerevich-díjas nevelőedzővel

Nyitókép: MTI/Bruzák Noémi

***

Mint beszámoltunk róla, a sportvezetés létrehozta a Kemény „Fecsó” Ferenc nevelőedzői életműdíjat, amit először szeptemberben, a Magyar Edzők Napján adnak majd át. Ezzel párhuzamosan a Honvédelmi Minisztérium Sportért Felelős Államtitkársága, a Nemzeti sportügynökség, a Sportegyesületek Országos Szövetsége és a Magyar Edzők Társasága megalapította a havonta átadandó, Gerevich Györgyről elnevezett nevelőedzői díjat. Az első kitüntetettek: Szedlmayer Ildikó, vízilabda-, Jakobetz László, sakk- és Borosné Eitner Kinga vívóedző. Utóbbi jelenleg is mintegy 150 tehetséggel foglalkozik a saját maga által alapított és üzemeltetett Balaton Vívóklubban. A Duna Arénában rendezett ünnepségen a nehéz időkről, neves tanítványokról, a párbajtőrvívás helyzetéről is beszélgettünk a szakemberrel. 

Láthatóan elérzékenyült. Eszébe jutott, milyen utat tett meg?

Nagyon örülök annak, hogy méltónak találtak erre a kitüntetésre. Ilyenkor az ember mindig egy kicsit megáll, és visszatekint az elmúlt időszakra. Ugyanakkor mindez új motivációt, lendületet ad a további munkához is. Szeretném megköszönni mindazoknak, akik létrehozták ezt a díjat, akik felterjesztettek rá, és akik megszavaztak.

A Magyar Vívó Szövetség 2012-ben munkába állt elnöke, Csampa Zsolt is személyesen gratulált. Úgy hallottam, Ön is köszönetet mondott neki. Miért?

Azért, mert olyan háttér nélkül, amit az ő vezényletével a szövetség biztosít, nagyon nehéz lenne dolgozni. Vissza gondolva a jóval korábbi időszakra, nem így volt. Rengeteg nehézség árán tudott csak fejlődni, terjeszkedni, szélesedni a sportág alapja, a tömegbázis és a versenyrendszer. A klubok immár nagyon komoly anyagi támogatásban részesülnek, és ez meglátszik az eredményekben is.

A minap olvastam egy interjút egy korábbi ismert labdarúgóval, aki utánpótlásműhelyt működtetett, de rájött, hogy nem a saját létesítményét, hanem az önkormányzattól bérelt infrastruktúrát fejlesztette. Hasonló történt Tapolcán is?

Mi elég kiszolgáltatott helyzetben voltunk annak idején. Tekintve, hogy amikor odaköltöztünk Budapestről, abban a térségben, nem volt vívás. Valamikor régen volt hagyománya, de akkoriban egyáltalán nem működött. 

 Sokáig olyan épületben tartottuk az edzéseket, amelyikben nem ért véget a pást, tehát lényegesen rövidebb volt a szabványosnál. Aztán Keszthelyen is létrehoztam egy szakosztályt, ott is kálvária volt. Az 1980-as évekről beszélek, kirívó volt, hogy az önkormányzatoknak nem feladata a sport támogatása. Adható volt, de igazából egy új szakág beindítása, ami tornatermet igényelt, nehezen volt megvalósítható. 

Ha feladta volna, most nem beszélhetnénk arról, hogy három telephelyen működik a Balaton Vívóklub. Előrefelé menekült?

Kibővítettem az egyesületet úgy, hogy regionálissá vált. Tapolca és Keszthely  mellett Balatonfüreden és Veszprémben is létrehoztam egy szakosztály. Több lépcsőben oldottam meg a vívótermek kialakítását, összesen kilencet, amiből jelenleg négy üzemel. A többit ilyen-olyan okok miatt fel kellett számolnunk. Szükséges volt a versenyzők számának a növelése is, persze megfelelő szakmai munkával párosítva. A több lábon állás azért is volt nagyon praktikus, mert nem volt könnyű a sportágat elfogadtatni, pénzügyileg is működőképessé tenni, de így több településsel voltunk kapcsolatban, s ha az egyik nem tudott segíteni, a másik hozzájárulásával egyensúlyt teremtettünk. 

Annak apropóján beszélgetünk, hogy nevelőedzői díjat kapott, s mégis micsoda küzdelmeket folytatott a páston kívül. Hogy maradt így ereje a szakmára, a nevelőmunkára?

Ellentmondásnak és megosztottnak tűnik a dolog. Ugyanakkor mivel a klubot én alapítottam, nem csak jogom, hanem kötelességem is a tárgyi, anyagi, szakmai feltételeket biztosítani. Tapolcán hosszú ideig egyedül tevékenykedtem mint edző. 

Megint magamra maradtam, mert arra soha nem volt lehetőség, hogy főállású szakembert vegyek fel, illetve akadtak próbálkozások, de az anyagiak hiányában sikertelenek voltak. 

Közel három évtizede mesteredző, a férfi junior párbajtőr-válogatott keretedzője. Az, hogy kiérdemelte az újonnan alapított Gerevich György nevelőedzői díjat, elégtétel, visszaigazolás?

Minden kitüntetés egyfajta visszaigazolása a munkámnak, és természetesen nagyon jólesik. Külön örülök ennek a díjnak azért, mert most hozták létre, és az elsők között kaptam meg, méltónak találtak rá. 

A 2017-ben, 49 évesen elhunyt, csapatban sokszoros világbajnok, egyéniben 1996-ban olimpiai bronzérmes Szalay Gyöngyi mestereként lett ismert. Tanítványa volt a vb-aranyérmes, olimpiai dobogós Rédli András és Boczkó Gábor. Utóbbi immár szövetségi kapitányként készül a párizsi olimpiára. Meddig dolgozott vele?

19 évesen igazolt a fővárosba, a Budapesti Honvédba. Szalay Gyöngyi viszont az egyetlen tanítványom volt, aki nálam kezdte és nálam fejezte be a pályafutását. Azt követően rábíztam a tapolcai bázist, egyedül vitte edzőként. Ő volt az olimpiai ezüstérmes, világ- és Európa-bajnok Siklósi Gergely nevelőedzője. És persze sok másik párbajtőrözőnek is. 

15 kvótával rendelkezünk jelen állás szerint a nyári játékokra. Nyilvánvalóan fontos a fiataloknak, hogy lássák maguk előtt a példaképeket. Ebből az aspektusból is nézve, hogy látja az esélyeket?

A párbajtőrvívásról beszélhetek, nagyon jó a szakág helyzete. A kard és a tőr is stabil lábakon áll. Párbajtőrben nagyon széles a már említett tömegbázis azáltal, hogy létrehoztunk egy olyan versenysorozatot, amit úgy hívunk: Olimpici. Öt állomásból áll különböző városokban, és a magyar bajnokságot júniusban én rendezem. Lányok és fiúk, tíztől tizennégy éves korig négy korosztály tehetségei mérik össze a tudásukat egyéniben és csapatban. Több mint ezren szoktak a pástra lépni, ez a tömeg „kitermeli” a minőséget. Innen nőtte ki magát Siklósi Gergely, sőt a többiek, Koch Máté, Andrásfi Tibor és Nagy Dávid is az Olimpicin kezdték, s idén már a párizsi olimpián képviselik Magyarországot.