Dicséri a magyarok nyitottságát és rugalmasságát, elsajátította nehéz nyelvünket, csak a disznósajtot meg a késést nem tudja hova tenni. A saját területén legendának számító, harminc éve hazánkban élő Abe Tetsushival beszélgettünk a budó lényegéről, a keleti és nyugati gondolkodás közti különbségekről és a magyar lét mindennapjairól!
Abe Tetsushi (1964) Japánban, Tokióban nőtt fel tanár szülők gyermekeként. Nyolcévesen kezdett kendót tanulni, középiskolában már eltökélt szándéka volt, hogy magas szintű kendótanár legyen: mestere javaslatára a japán székhelyű Nemzetközi Budó Egyetemet választotta, később középiskolai tanárként is dolgozott. Jelenleg az egyetem docense, emellett a magyar Testnevelési Egyetem vendégtanára. A Magyar Kendo Szövetség szakmai igazgatója, a Magyar-Japán Kendo Klub elnöke és alapítója, hét danos mester. 1992 óta él hazánkban.
A kendó a kendzsucuként ismert japán kardforgatás hagyományos technikáiból fejlődött ki. Hagyományosan megtervezett öltözetben, védőpáncélban gyakorolják, egy vagy két bambusz kardot forgatva fegyverként, minimalizálva a sérülés kockázatát. A kendó bizonyos szempontból a japán harcművészetek lényegét testesíti meg, azzal együtt, hogy versenysportként is űzik.
***
Egy Hermina úti dódzsóban és egy Dob utcai irodában is vendégei voltunk a már harminc éve hazánkban élő Abe Tetsushi kendómesternek,
De ami ennél is fontosabb: személyében, hitvallásában képviseli a legmagasabb szinten a budót, ami közkeletűen a hagyományos, japán eredetű harcművészetek összefoglaló neve, a valóságban azonban ennél jóval tágabb jelentése van, mint hamarosan kiderül.
A magyarul kiválóan beszélő japán mester belekezd történetébe: 1991-ben a magyar oktatási és a japán külügyminisztérium között komoly kapcsolatépítés kezdődött: ennek volt a következménye, hogy ő 1992-ben Magyarországra került, mint a Japán Külföldi Önkéntes Szolgálat delegáltja. Ez a szolgálat ebben az esetben a japán kultúra és tudás terjesztését jelentette szerte a világban: hozzánk első delegációként kettő nyelvtanár, egy judó- és egy kendótanár érkezett – ez utóbbi volt Abe Tetsushi.
Első magyarországi benyomásairól szólva a szenszei elmondja: akkoriban, a kilencvenes évek elején nem volt internet, nem volt annyi információ, így egész egyszerűen megijedt, amikor egy szupermarketbe lépve konstatálta: a polcokon nincsen semmi – Tokióhoz képest. Számára Budapest utcáin mindenki lazának tűnt, és annak ellenére, hogy a Kárpát-medencében más a természet, más a kultúra, nem okozott gondot a beilleszkedés. Főleg úgy – emeli ki –, hogy a számára legfontosabb területen,
akikkel öröm volt dolgozni. A mai fiatalokra mindez már kevésbé igaz, csökkent a motiváció, kevesebb a türelem, állapítja meg tárgyilagosan, sőt, szerinte a kilencvenes évek fiataljai még fizikailag is erősebbek voltak.
A kendómester úgy látja, a kilencvenes évek ifjú magyar harcművészei „sokkal egyenesebbek voltak, mint japán kortársaik. Japánban a háború után már eltunyultak kicsit, az amerikai kultúra beszivárgása miatt föllazult a képzés, esett a színvonal. Ehhez képest a magyarok korrektebben álltak a dolgokhoz: ha mondtam egy kemény gyakorlatot, végigcsinálták, maradtak. Japánban akkor ez nem mindig volt már így.”
És hogy került a magyar kendó mára a világ legjobbjai közé? Tetsushi szerint mindez nem is olyan bonyolult: már 1994 körül észrevette, hogy Japán és Korea nagyon magas szinten van, míg a többi ország utánuk kullog messze lemaradva, nagyjából egymás mellett. „A magyaroknak nem volt nehéz” – fogalmaz a szenszei: nem volt felszerelésük, nem volt szisztematikus munka, nem volt komoly, több évszázados szakmai háttér. Ahogy ezek a feltételek teljesültek, megtámogatva a kiemelkedő motivációval, a csapat elindult fölfelé. Kiemeli: a gyerekek szülői támogatása is fontos volt, a sok segítség, ami nélkül nem ment volna, „ez volt a siker titka”.
Az elmúlt harminc év magyar hétköznapjairól így vélekedik: „Az élet változik, jó és rossz irányba egyaránt. Korábban nem volt túl sok választási lehetőség, az ember elfogadta a szisztémát, ami körülveszi. Egészségesebbek voltak az emberek, többet mozogtak, kevesebbet ültek a számítógép előtt.”
Egyetemi tanárként folyamatosan foglalkozik fiatalokkal:
„Ha volt feladat, régebben csinálták. Mostanában nem. Megváltozott a gazdasági környezet: ha van pénz, akkor bármit lehet csinálni. Talán túl nagy lett a jólét”
– mondja, hozzátéve: „A társas kapcsolatok is megváltoztak, az emberek közti viszonyok kevésbé barátságosak: több a piszkálódás, az ellenségeskedés, főleg városokban. A vidéki Magyarországon azért nyugodtabb a helyzet: tudom, hiszen Veszprémben is éltem három évet és a falvak életével is tisztában vagyok.”
A négy évszak léte fontos számára, azonnal megszerette ezt a körforgást. Tokió belvárosában nem lehetett követni, mikor, milyen évszak van, nincsen zöld a városban, „meg lehet őrülni”. Ez Budapesten csodálatos és emberi – vallja a mester.
Mivel már Abe Tetsushi szakdolgozata is a szellemi és testi gyakorlás értékéről szól a modern budóban, ezért rákérdeztünk: miről beszélünk, amikor budóról, sőt, modern budóról beszélünk? (A budó szó szerinti értelmében a „harcos útja”, ami a szamurájok osztályának harcművészetét, életfelfogását jelöli – a szerk.)
A mester azonnal leszögezi, hogy a budó nem egy statikus dolog, de a lényege állandó.
„Van sok jelentése, de eredetileg, a szamurájok korában a konkrét harchoz kötődött”.
Mára egyre bővülő jelentéstartalma szerint több, egymástól távolinak tűnő tevékenységben, területen érvényesül, munkálkodik – jó esetben – a budó szellemisége: az önvédelemben, a versenysportokban, az egészségügyben, a hétköznapi emberi kapcsolatokban, a tanulásban. Lényegében attól függ, ki foglalkozik vele. A budó szó jelentését egy szóban nem lehet összefoglalni, de nagyon egyszerűen életmódnak, életformának nevezhetjük.
A kendómester a harcművészetek tükrében a következőképpen fogalmazza meg a japán és magyar – európai – gondolkodás közti különbséget: „A japán először gyakorol, utána jön az elmélet, a jelentésen való gondolkodás. Európában a tanulók először az elméletet akarják tudni. Ez teljesen ellentétes. A budó mint komplex harcművészet a kezdetek óta így épült föl: gyakorol, aztán gondolkodik. Ezt a magyarokkal nehéz megértetni” – mondja, de hozzá is teszi, hogy már ő sem a japán formulát használja, mert sokan nem értenék az egészet és elmennek haza.
„Muszáj magyarázni” – állapítja meg derűsen. Hangsúlyozza:
nem beszélve arról, hogy az Japánban is változott. „Ha elmennek és nincs ember, az a legrosszabb eredmény. Változtatni, alkalmazkodni kell” – mondja.
Azt is megtudjuk, mi a jó Európában, különösen hazánkban. „A fiatalabb japán nemzedékek szerint ami régi, az gagyi, ki kell dobni. Például szétverik a régi épületeket és újakat húznak föl helyettük: nem is próbálják restaurálni őket, míg Európában igen. Japánban hiányzik a jó értelemben vett nosztalgia, a magyarok viszont nagyra értékelik a Monarchia épületeit és újjáépítik őket. A japán budó oktatók szenvednek: nagy kérdés, hogyan őrizzék meg a régi értékeket és hogyan szerettessék meg azokat az új generációkkal. Nem azt akarom mondani, hogy romlott a japán gondolkodás, inkább csak változott. A lényeg, hogy a fontos elemek maradjanak” – osztja meg Tetsushi mester.
„A magyarok rugalmasak”
– dicsér meg minket.
„A kendó miatt ide-oda járok Európában és azt látom, hogy ugyan művelik a kendót valamilyen szinten, de az eredeti japán formát elutasítják. A németek német, az angolok angol kendót akarnak csinálni, ami viszont nincs. A franciák már megengedőbbek. Magyarország kiemelkedik ilyen téren: önmaga valójában fogadják el itt az idegen kultúrából érkezett személyt és a hozott mintáit, például a harcművészeti technikákat. A magyarok kimondottan befogadók, különösen, ha a hasznát is látják az újnak.”
„A magyar kultúra nagyon egyedi, a magyarok később érkeztek Európába, talán ezért is van ez” – fejtegeti Abe Tetsushi. Szerinte a magyarok öntudatlanul is tudják, hogy a különleges kultúrájuk védelmét más különleges kultúrák befogadásával tudják biztosítani. „Szeretem a németeket, de a kultúrájuk rugalmasságát tekintve sehol sincsenek a magyarokhoz képest. Merevek, teljesen merevek” – mondja.
A kérdésre, hogy mi a legfontosabb különbség a nyugati típusú önvédelmi képzések erőre, gyorsaságra és agresszivitásra épülő felfogása és a japán harcművészet között, a szenszei kapásból megadja a választ:
„Minél kevesebb befektetett energiával kell minél hatékonyabbnak lenni, ez a japán filozófia.”
Az európai önvédelmi módszerek az európai sportkultúrából származnak, „minél gyorsabbra, minél magasabbra, mint az olimpián”.
A budóban a születéstől halálig tartó folyamatos gyakorlás, szellemi-lelki-harcművészeti fejlődés van jelen. A cél, hogy a halálig lehessen használni a technikákat: Japánban egy hetvenéves kendós átlagosnak, sőt, néha fiatalnak számít, neveti el magát Abe Tetsushi. Sport formájában is meg lehet tartani a budó értékeit, de csak részben, a harc technikai oldaláról. A technikák ugyanis nem változnak az idők folyamán, csak a célok, hogy mire akarjuk használni őket.
A korábban élesben alkalmazott harcművészeti stílusokat és mai követőiket, s a sok esetben ezekből kifejlődött versenysportokat szerinte nincs értelme összehasonlítani, hiszen, amint említettük, más a cél, és mindegyik irány ennek megfelelően hatékony.
A kérdésre, hogy mit volt a legnehezebb megszoknia Magyarországon, a szenszei újra fölnevet, majd egyetlen szóban válaszol: „disznósajt”. Akad pár olyan szokás, viselkedésforma hazánkban, folytatja,
megbeszélt időpontokról, adott esetben edzésről, amit értelmezni sem igazán tud japán fejjel, de mivel már félig magyar, „ezért nincs mit tenni” – mosolyog. „Nem megváltoztatni akarom a szokásokat, de ha például kendóval foglalkozik, akkor legalább az edzésre érjen oda, hiszen a pontosság és megbízhatóság is része a budónak.”
A másik problémát a felelősség elkerülésében érzékeli: többször látja, hogy a magyarok és az európaiak csinálják, csinálják a dolgokat, aztán elengedik az egészet és kifogásokat keresnek. „Ha valaki megígér valami, akkor azt csinálni kell” – összegez. A gyerekekkel érdemes ez ügyben foglalkozni, erre különösen jók a budó (jelen esetben kendó) edzések: sőt, fűzi hozzá, Magyarországon különösen jó a helyzet abból a szempontból, hogy a középiskolákban a dzsúdó mellé bevezették a karateoktatást is 2019-ben. A mester szerint ez előremutató „magyar találmány”, sehol Európában nem tud ilyenről.
A magyar nyelvről a következő, szívből jövő véleményt fogalmazza meg, mondhatjuk, magyarosan: „Kibaszottul nehéz”.
Autodidakta módon tanult, nem iskolákban:
Most szinte tökéletesen beszél.
És a jövőbeli tervek? „Jól érzem itt magamat, a budó kultúra terjesztése életem fő célja. De lehet, hogy valamikor hazamegyek Japánba.”
Fotók: Ficsor Márton
Az Operaház főigazgatója Rost Andreával való kapcsolatáról, és az intézmény jövőjéről is beszélt.
Szijjártó Péter 3 óra 15 perces interjút adott a Telexnek. Pontosabban a telexes Fábián Tamás eddig vallatta a külügyminisztert.
Ruff Bálint a Partizán képernyőjéről érkezik a Tisza Párthoz.
Havas a Tisza Párt elnökét „prosztó csávóként” jellemezte.
Rácz András egy lengyel lapnak adott interjújában vázolta fel egy esetleges kormányváltás utáni magyar külpolitika irányvonalait. Magyar katonák ukrajnai jelenlétére is utalt. Nyilatkozatának megjelenése után sajtóhibáról írt.
Szerencsés Szabolcs, a SUPERZ Budapest alapítója szó szerint az orrunknál fogva vezet bennünket: üzleteiben ugyanis minden a parfüm körül forog. Többek között arról beszélgettünk, hogy miként született meg a piacvezető márka, hogyan váltak a Fradi mezszponzorává és mit takar a „magyar víz” nevű parfüm pontosan?. Interjú.
„Uram-bátyám világ”.
A lengyel kormányfő hallani sem akar új alaptörvényről.
