„A magyarok kimondottan befogadók” – hazánkban élő japán kendó mester a Mandinernek

Abe Tetsushi (1964) Japánban, Tokióban nőtt fel tanár szülők gyermekeként. Nyolcévesen kezdett kendót tanulni, középiskolában már eltökélt szándéka volt, hogy magas szintű kendótanár legyen: mestere javaslatára a japán székhelyű Nemzetközi Budó Egyetemet választotta, később középiskolai tanárként is dolgozott. Jelenleg az egyetem docense, emellett a magyar Testnevelési Egyetem vendégtanára. A Magyar Kendo Szövetség szakmai igazgatója, a Magyar-Japán Kendo Klub elnöke és alapítója, hét danos mester. 1992 óta él hazánkban.

A kendó a kendzsucuként ismert japán kardforgatás hagyományos technikáiból fejlődött ki. Hagyományosan megtervezett öltözetben, védőpáncélban gyakorolják, egy vagy két bambusz kardot forgatva fegyverként, minimalizálva a sérülés kockázatát. A kendó bizonyos szempontból a japán harcművészetek lényegét testesíti meg, azzal együtt, hogy versenysportként is űzik.

***

Egy Hermina úti dódzsóban és egy Dob utcai irodában is vendégei voltunk a már harminc éve hazánkban élő Abe Tetsushi kendómesternek,

De ami ennél is fontosabb: személyében, hitvallásában képviseli a legmagasabb szinten a budót, ami közkeletűen a hagyományos, japán eredetű harcművészetek összefoglaló neve, a valóságban azonban ennél jóval tágabb jelentése van, mint hamarosan kiderül.

A magyarul kiválóan beszélő japán mester belekezd történetébe: 1991-ben a magyar oktatási és a japán külügyminisztérium között komoly kapcsolatépítés kezdődött: ennek volt a következménye, hogy ő 1992-ben Magyarországra került, mint a Japán Külföldi Önkéntes Szolgálat delegáltja. Ez a szolgálat ebben az esetben a japán kultúra és tudás terjesztését jelentette szerte a világban: hozzánk első delegációként kettő nyelvtanár, egy judó- és egy kendótanár érkezett – ez utóbbi volt Abe Tetsushi.

Találkozás Magyarországgal

Első magyarországi benyomásairól szólva a szenszei elmondja: akkoriban, a kilencvenes évek elején nem volt internet, nem volt annyi információ, így egész egyszerűen megijedt, amikor egy szupermarketbe lépve konstatálta: a polcokon nincsen semmi – Tokióhoz képest. Számára Budapest utcáin mindenki lazának tűnt, és annak ellenére, hogy a Kárpát-medencében más a természet, más a kultúra, nem okozott gondot a beilleszkedés. Főleg úgy – emeli ki –, hogy a számára legfontosabb területen,

akikkel öröm volt dolgozni. A mai fiatalokra mindez már kevésbé igaz, csökkent a motiváció, kevesebb a türelem, állapítja meg tárgyilagosan, sőt, szerinte a kilencvenes évek fiataljai még fizikailag is erősebbek voltak.

A kendómester úgy látja, a kilencvenes évek ifjú magyar harcművészei „sokkal egyenesebbek voltak, mint japán kortársaik. Japánban a háború után már eltunyultak kicsit, az amerikai kultúra beszivárgása miatt föllazult a képzés, esett a színvonal. Ehhez képest a magyarok korrektebben álltak a dolgokhoz: ha mondtam egy kemény gyakorlatot, végigcsinálták, maradtak. Japánban akkor ez nem mindig volt már így.”

És hogy került a magyar kendó mára a világ legjobbjai közé? Tetsushi szerint mindez nem is olyan bonyolult: már 1994 körül észrevette, hogy Japán és Korea nagyon magas szinten van, míg a többi ország utánuk kullog messze lemaradva, nagyjából egymás mellett. „A magyaroknak nem volt nehéz” – fogalmaz a szenszei: nem volt felszerelésük, nem volt szisztematikus munka, nem volt komoly, több évszázados szakmai háttér. Ahogy ezek a feltételek teljesültek, megtámogatva a kiemelkedő motivációval, a csapat elindult fölfelé. Kiemeli: a gyerekek szülői támogatása is fontos volt, a sok segítség, ami nélkül nem ment volna, „ez volt a siker titka”.

Az elmúlt harminc év magyar hétköznapjairól így vélekedik: „Az élet változik, jó és rossz irányba egyaránt. Korábban nem volt túl sok választási lehetőség, az ember elfogadta a szisztémát, ami körülveszi. Egészségesebbek voltak az emberek, többet mozogtak, kevesebbet ültek a számítógép előtt.”

Egyetemi tanárként folyamatosan foglalkozik fiatalokkal:

– mondja, hozzátéve: „A társas kapcsolatok is megváltoztak, az emberek közti viszonyok kevésbé barátságosak: több a piszkálódás, az ellenségeskedés, főleg városokban. A vidéki Magyarországon azért nyugodtabb a helyzet: tudom, hiszen Veszprémben is éltem három évet és a falvak életével is tisztában vagyok.”

A négy évszak léte fontos számára, azonnal megszerette ezt a körforgást. Tokió belvárosában nem lehetett követni, mikor, milyen évszak van, nincsen zöld a városban, „meg lehet őrülni”. Ez Budapesten csodálatos és emberi – vallja a mester.

Mi az a budó és mit ad nekünk 2022-ben?

Mivel már Abe Tetsushi szakdolgozata is a szellemi és testi gyakorlás értékéről szól a modern budóban, ezért rákérdeztünk: miről beszélünk, amikor budóról, sőt, modern budóról beszélünk? (A budó szó szerinti értelmében a „harcos útja”, ami a szamurájok osztályának harcművészetét, életfelfogását jelöli – a szerk.)

A mester azonnal leszögezi, hogy a budó nem egy statikus dolog, de a lényege állandó.

Mára egyre bővülő jelentéstartalma szerint több, egymástól távolinak tűnő tevékenységben, területen érvényesül, munkálkodik – jó esetben – a budó szellemisége: az önvédelemben, a versenysportokban, az egészségügyben, a hétköznapi emberi kapcsolatokban, a tanulásban. Lényegében attól függ, ki foglalkozik vele. A budó szó jelentését egy szóban nem lehet összefoglalni, de nagyon egyszerűen életmódnak, életformának nevezhetjük.

A kendómester a harcművészetek tükrében a következőképpen fogalmazza meg a japán és magyar – európai – gondolkodás közti különbséget: „A japán először gyakorol, utána jön az elmélet, a jelentésen való gondolkodás. Európában a tanulók először az elméletet akarják tudni. Ez teljesen ellentétes. A budó mint komplex harcművészet a kezdetek óta így épült föl: gyakorol, aztán gondolkodik. Ezt a magyarokkal nehéz megértetni” – mondja, de hozzá is teszi, hogy már ő sem a japán formulát használja, mert sokan nem értenék az egészet és elmennek haza.

„Muszáj magyarázni” – állapítja meg derűsen. Hangsúlyozza:

nem beszélve arról, hogy az Japánban is változott. „Ha elmennek és nincs ember, az a legrosszabb eredmény. Változtatni, alkalmazkodni kell” – mondja.

A magyarok befogadóak, a németek már kevésbé

Azt is megtudjuk, mi a jó Európában, különösen hazánkban. „A fiatalabb japán nemzedékek szerint ami régi, az gagyi, ki kell dobni. Például szétverik a régi épületeket és újakat húznak föl helyettük: nem is próbálják restaurálni őket, míg Európában igen. Japánban hiányzik a jó értelemben vett nosztalgia, a magyarok viszont nagyra értékelik a Monarchia épületeit és újjáépítik őket. A japán budó oktatók szenvednek: nagy kérdés, hogyan őrizzék meg a régi értékeket és hogyan szerettessék meg azokat az új generációkkal. Nem azt akarom mondani, hogy romlott a japán gondolkodás, inkább csak változott. A lényeg, hogy a fontos elemek maradjanak” – osztja meg Tetsushi mester.

– dicsér meg minket.

„A kendó miatt ide-oda járok Európában és azt látom, hogy ugyan művelik a kendót valamilyen szinten, de az eredeti japán formát elutasítják. A németek német, az angolok angol kendót akarnak csinálni, ami viszont nincs. A franciák már megengedőbbek. Magyarország kiemelkedik ilyen téren: önmaga valójában fogadják el itt az idegen kultúrából érkezett személyt és a hozott mintáit, például a harcművészeti technikákat. A magyarok kimondottan befogadók, különösen, ha a hasznát is látják az újnak.”

„A magyar kultúra nagyon egyedi, a magyarok később érkeztek Európába, talán ezért is van ez” – fejtegeti Abe Tetsushi. Szerinte a magyarok öntudatlanul is tudják, hogy a különleges kultúrájuk védelmét más különleges kultúrák befogadásával tudják biztosítani. „Szeretem a németeket, de a kultúrájuk rugalmasságát tekintve sehol sincsenek a magyarokhoz képest. Merevek, teljesen merevek” – mondja.

Különbség Kelet és Nyugat között – sport vagy életforma?

A kérdésre, hogy mi a legfontosabb különbség a nyugati típusú önvédelmi képzések erőre, gyorsaságra és agresszivitásra épülő felfogása és a japán harcművészet között, a szenszei kapásból megadja a választ:

Az európai önvédelmi módszerek az európai sportkultúrából származnak, „minél gyorsabbra, minél magasabbra, mint az olimpián”.

A budóban a születéstől halálig tartó folyamatos gyakorlás, szellemi-lelki-harcművészeti fejlődés van jelen. A cél, hogy a halálig lehessen használni a technikákat: Japánban egy hetvenéves kendós átlagosnak, sőt, néha fiatalnak számít, neveti el magát Abe Tetsushi. Sport formájában is meg lehet tartani a budó értékeit, de csak részben, a harc technikai oldaláról. A technikák ugyanis nem változnak az idők folyamán, csak a célok, hogy mire akarjuk használni őket.

A korábban élesben alkalmazott harcművészeti stílusokat és mai követőiket, s a sok esetben ezekből kifejlődött versenysportokat szerinte nincs értelme összehasonlítani, hiszen, amint említettük, más a cél, és mindegyik irány ennek megfelelően hatékony.

Disznósajt, magyar nyelv és más huncutságok

A kérdésre, hogy mit volt a legnehezebb megszoknia Magyarországon, a szenszei újra fölnevet, majd egyetlen szóban válaszol: „disznósajt”. Akad pár olyan szokás, viselkedésforma hazánkban, folytatja,

megbeszélt időpontokról, adott esetben edzésről, amit értelmezni sem igazán tud japán fejjel, de mivel már félig magyar, „ezért nincs mit tenni” – mosolyog. „Nem megváltoztatni akarom a szokásokat, de ha például kendóval foglalkozik, akkor legalább az edzésre érjen oda, hiszen a pontosság és megbízhatóság is része a budónak.”

A másik problémát a felelősség elkerülésében érzékeli: többször látja, hogy a magyarok és az európaiak csinálják, csinálják a dolgokat, aztán elengedik az egészet és kifogásokat keresnek. „Ha valaki megígér valami, akkor azt csinálni kell” – összegez. A gyerekekkel érdemes ez ügyben foglalkozni, erre különösen jók a budó (jelen esetben kendó) edzések: sőt, fűzi hozzá, Magyarországon különösen jó a helyzet abból a szempontból, hogy a középiskolákban a dzsúdó mellé bevezették a karateoktatást is 2019-ben. A mester szerint ez előremutató „magyar találmány”, sehol Európában nem tud ilyenről.

A magyar nyelvről a következő, szívből jövő véleményt fogalmazza meg, mondhatjuk, magyarosan: „Kibaszottul nehéz”.

Autodidakta módon tanult, nem iskolákban:

Most szinte tökéletesen beszél.

És a jövőbeli tervek? „Jól érzem itt magamat, a budó kultúra terjesztése életem fő célja. De lehet, hogy valamikor hazamegyek Japánba.”

Fotók: Ficsor Márton