Roger Federer búcsút vett a tenisztől, ahogyan neki kellett: gyönyörűen, feledhetetlenül, könnyek közt

Elbúcsúzott szeretett sportágától Roger Federer. Minden idők egyik legnagyobb bajnoka, teniszezője és hatású sportolója Londonban játszotta le utolsó tétmeccsét: egy párost Rafael Nadal oldalán, akivel pályafutásuk tulajdonképpen egybeforrt.

London egy tökéletesen megválasztott helyszín volt a búcsúra. Federer az elmúlt egy évben nem lépett pályára, legutóbb magához méltó forma közelébe 2019-ben engedte a térde. Abban az évben Wimbledonban döntőt játszott; két meccslabdája volt Novak Djokovic ellen, hogy karrierje során először Djokovicot és Nadalt is legyőzze egy Grand Slam trófeáig vezető úton. Utoljára közel ilyen szinten szintén Londonban tudott fellángolni, a három évvel ezelőtti világbajnokságon, ahol legyőzte Djokovicot az elődöntőbe jutásért.

Csúcsévei során összesen pedig nyolc wimbledoni bajnoki címet szerzett az urak egyes versenyében, ami rekord. Csakugyan rekord hat világbajnoki címéből az utolsó kettőt szerezte az O2 arénában.

A búcsúmeccsre a Laver-kupa adott lehetőséget. Az a torna, amelyet maga Federer hívott életre, hogy összekösse a tenisz múltját a jelenével. És csapatviadalként – ahol be lehet szállni egy meccsre csak – az a torna, ahol reális esély volt rá, hogy a játék egyik legnagyobb bajnoka győztesként zárja pályáját.

A tökéletes partner. A tökéletes város. A tökéletes torna. Kevesebb nem is lehetett volna méltó Federerhez, aki talán a reneszánsz óta először el tudta hitetni bizonyos napjain: létezhet emberi tökéletesség.

Federer ezeken a tökéletesség kapuját kopogtató napjain mindig előállt egy ütéssel, ami addig nem létezett. Teremtett. Rögtön a mai meccs elején megütötte az utolsó olyat, amire még nem került sor: át a hálón.

Rafael Nadal hatalmasat dolgozott azért, hogy Federer nyilvánvaló mozgásbeli gondjai ellenére jó meccset tudjanak játszani a két amerikai, a párosban háromszoros Grand Slam-győztes Jack Sock és a pár hete Nadal egyetlen idei Grand Slam-vereségét kiosztó Francis Tiafoe ellen. Federer hozta a közösbe a szerváját (egyszer sem kellett bréklabdát hárítaniuk az ő adogatása mögött) és azt a bajnok képességet, hogy a meccs végjátékában automatikus beidegződésként emelte a játéka szintjét.

A kettejük pályafutásától szintén elválaszthatatlan Djokovic az Európa-csapat padjáról segítette lenyűgöző mélységű taktikai meglátásaival a Fedal párost. 

(Federer amerre jár, idillek születnek. Itt például a kép, ahogy a déli, a keleti és a nyugati ember egyenrangúként egyeztetnek Európa csillagai alatt. Ezután a tanácskozás után Nadalék rögtön brékeltek és elvitték az első szettet.)

A meccset végül az amerikai páros nyerte, miután a döntő tiebrékben meccslabdát is hárítottak Federer szervájánál – de ennek semmi igazi jelentősége nem volt. (Hacsak némi szimbolikus nem: az, hogy a svájci zsenit nem kérdés nélkül minden idők legnagyobb sportolójának tartja a világ, két-három meccslabdáról elbukott Grand Slam-elődöntőn és -döntőn múlik jelen állás szerint.)

A következő fél órában a teltházas aréna egy emberként sírva búcsúztatta Federert. Egy kis ízelítő:

Kitörölhetetlen pillanat a sporttörténelemből, ahogy Federer és Nadal egymás mellett sírnak. Pár millióan csatlakoztak hozzájuk a bolygón.

Djokovic már a meccs közben pillanatokra elsírta magát, majd aztán minden alkalommal, amikor Federer átölelte ikergyerekeit. Federer és Nadal végül egymás kezét is megfogták sírtukban.

Egy olyan sportágban, ahol egymással szembenállva kell megszerezni a címeket – és ők hárman összesen hatvanhárom Grand Slamet kaparintottak meg, szinte mindet a másik kettő kárára. Amikor pár évezrede a görögök kitalálták, hogy legyen ez a valami, hogy sport, ilyesmikre gondolhattak.

Nyitókép: Federer és Nadal könnyek közt. Fotó: Glyn Kirk / AFP