Gól! Nagypapa felém gurítja a labdát, én esetlen kétéves lábaimmal a fűcsomók közt botladozva eltalálom. Ő mosolyogva beengedi, nevetünk.
Gól. Eufória. Kábé harmincöt éve tanultam meg a szót: foci. A legszebb, legizgalmasabb, legkülönlegesebb sport, amit ember űzhet. Onnantól nem volt megállás. Kisiskolásként mindennap naplementéig a grundon. Első bőrlabdámat úgy vittem le a fiúknak megmutatni, mintha a világbajnoki döntőn lépnék pályára. „Ki választ?” „Mandiner ér?” „Nincs szöglet, korner van.” „Mindenki hazament, egykapuzunk?” Egy passz oxival, spiccel egy bőr, aztán bimm, teli rüszttel a hosszú pipába. Vészkapus, „újahús”, egyérintő, kétérintő. Aki megélte, tudja. Kertben négy fa közt, réten ledobottpulcsi-kapuval, iskolafolyosón papírgalacsinnal, utcán teniszlabdával, hóban, sárban, betonon, salakon, mindenhogy: foci.
Gyerekkoromban nem volt tévénk, de a nagy tornákra apám mindig hozott egy kölcsönkészüléket. Az első emlék, hogy a szekrény tetején álló Videoton tévé fekete-fehér képernyőjén nézzük az 1988-as Eb-t. Ekkor még sem a játékosok, sem a csapatok neve nem rögzült a fejemben, de éreztem, ez valami különleges.
Az 1994-es világbajnokságra már tisztán emlékszem: Roberto Baggio döntőben kihagyott tizenegyese és Brazília győzelme felejthetetlen. 1996. Egy Róma melletti kisvárosban láttam, hogy ha Paul Gascoigne lába egy számmal nagyobb, nem a németek nyerik az Európa-bajnokság elődöntőjét az angolok ellen. Pedig a németek ellen bárkinek hajlandó voltam szurkolni (na jó, ez nem igaz, a románoknak azért mégsem). 1998, Franciaország. A csodálatos horvát csapat Davor Šukerrel és a nagy kedvenc brazilok, akik a zseniális Zinédine Zidane két döntőbeli fejesgólja miatt teljesen váratlanul csak ezüstérmet szereztek. 2002-ben viszont az „igazi” Ronaldo két góljával nyertek. Majd a 2004-es portugál–görög Eb-döntő – az első közös meccsnézés egy lánnyal, aki ma már a feleségem. 2006, a rajongva szeretett Azzurri drámai győzelme Berlinben, egy újabb, de annál dicstelenebb Zidane-fejessel. Ma is úgy izgulok, ha visszanézem a tizenegyespárbajt, mint akkor a Millenárison. 2008, a spanyolok győzelmének örültünk a Bem moziban. 2010, vb. Casillas lábujjheggyel szedi ki Robben lövését, Iniesta belövi, a Vörös Fúria világbajnok.
Meccsek, pillanatok. Pontosan fel tudom idézni, mikor, hol, kivel. Egyvalami hiányzott mindig: a magyarok. Gyerekkoromban nagypapám mesélt a verhetetlen Aranycsapatról. Erre emlékezve mindig elfogott a vágy: csak egyszer láthassam én is a mieinket egy világ- vagy Európa-bajnokságon játszani! Többre hivatott játékosokból álló válogatottjaink kudarcaival, utolsó perces kapott gólokkal és megalázó vereségekkel terhes hosszú éveket kellett várnunk. De 2016-ban végre eljött a pillanat! A mieink ott voltak az Eb-n. Persze előtte még Böde odavágta a norvégot, Kleinheisler és Priskin pedig rémálommá változtatta a vikingek álomsorsolását. Király, Gera, Dzsudzsák és a többiek csoportelsősége régen látott nemzeti egységet teremtett. Egy ország népe ünnepelt együtt a Nagykörúton. És annyi balszerencse közt, oly sok kudarc után végre megértettük: nem kell feltétlenül győznünk ahhoz, hogy nyerjünk. Négy évvel később, tavaly pedig egy olyan csapat vívta ki az Eb-részvételt, amelyet nézve egyetlen percig sem aggódtam, sőt! Az összes mérkőzést békés, magabiztos tudatállapotban néztem végig, hiszen egyértelmű volt, ezek a fiúk minden egyes pillanatban meghalnának a győzelemért. Ezért az sem zavart volna, ha kikapnak.
De győztek! Horvátország, Wales és Izland skalpjait begyűjtve itt vagyunk az Eb-n. Magyarország nemzeti stadionjában játszunk majd a világ legjobbjai ellen. Előre borzongat az érzés, milyen lesz, ahogyan a Puskás Arénában ötvenezer torok zengi: HAJRÁ, MAGYAROK! Mi ott leszünk. Szép lesz, fiúk!
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Szemerey Zsófi, a női kézilabda-válogatott kiváló formában lévő kapusa akár combizomszakadást is szenvedhetett a franciák ellen.
Szerintük ellenséges hangulat fogadta őket.
A korábbi szövetségi kapitány, Németh András elárulta a románok elpáholása után: keleti szomszédunknál még csak most járnak a magyar út elején.
A szolgálatok közlése szerint a nehéz időszakokban még többen csatlakoznak soraikba. Erre volt példa a vörösiszap-katasztrófa, az ukrajnai háború kitörését követő menekülthullám vagy idén ősszel a dunai árvíz.
A magyar válogatott a Golovin Vlagyimir-éra talán legjobb teljesítményét nyújtva 32–25-re nyert a női kézilabda Eb A-csoportjának rangadóján.
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Orbán Viktor telefonon egyeztetett Vlagyimir Putyinnal, majd a német kancellár is kifejezte szándékát egy hasonló beszélgetésre. Közelebb kerültünk a békéhez, vagy még nagyobb eszkaláció várható?
