Szuverenista kiáltvány az európai népek jogaiért

„Az európai politikai rend a 17. század közepe óta »államok rendszerére« épült, vagyis arra, hogy a nemzetállamok kölcsönösen elismerték egymást, illetve a közöttük létrejött megállapodásokat: az állam volt a nemzetközi jog, ezen belül a jus pubicum europaeum kizárólagos alanya. A 19. századtól kezdve megjelent egy másik jogalany is: az egyén, akinek nemzetközi szinten is egyre több jogát ismerték el, mégpedig olyan jogokat, amelyek az államától függetlenül is megilletik, s amelyeknek akár saját államával szemben is érvényt szerezhet. Az Európai Unió, amelynek ma tagjai vagyunk, maga is mindig ezt a logikát követte: egyfelől formálisan elismerte a tagállamokat, amelyek azonban a valóságban Németország uralma alá kerültek, másfelől elismerte az egyéneket, az európai polgárokat is, mint akik az Unió biztosította jogok alanyai. Mindezt nézetünk szerint mára meghaladta az idő.

Egyfelől az államok, legalábbis abban az értelemben, ahogy a klasszikus nemzetközi jogban szerepeltek, régóta válságban vannak, egyre többet veszítenek (külső és belső) szuverenitásukból az önmaguk létrehozta nemzetközi szervezetek javára, márpedig pontosan ez a szuverenitás alapozta meg nemzetközi jogalanyiságukat. Milyen állam az, amelynek nincs pénzügyi önállósága, amely szüntelen alkudozni kényszerül gazdaságpolitikájáról, közkiadásairól, éves költségvetéséről és amely még azt sem döntheti el szabadon, milyen intézkedésekkel gondoskodjék belső biztonságáról?

Másfelől egyetemes igényű és elvi »nyilatkozatok« sokasága folytán megszaporodtak az egyének jogai, de anélkül, hogy érvényesítésük hatékony mechanizmusa létrejött volna. A kiindulópont azonban mindig egy és ugyanaz: a jogalany egyes egyedül a maga elvontságában felfogott egyén, és nem is lehet más. Márpedig valami kimaradt a számításból.”