Horthy Miklós és az 1944-es deportálások

2018. január 28. 08:14

Nincs helye az érzelmi diskurzusnak Horthy Miklós és a holokauszt esetében. Csakis a forrásokra alapozott, szenvtelen következtetések segítenek a történelmi dilemmák közötti eligazodásban.

2018. január 28. 08:14
Veszprémy László Bernát
Mandiner

Érdeklődve olvastam Szalma György kolléga írását a Mandineren. A hozzászólásokat mustrálva úgy láttam, hogy a legnagyobb bonyodalmat Horthy Miklós 1944-es deportálásokhoz való hozzáállása okozza.

Horthy és a holokauszt kérdése megannyi vitát felvető problémakör. A kormányzó szerepével kapcsolatban még a mérvadó történészi irodalom is elismeri, hogy ellentmondásos volt. Egyes történészek szerint a „tényfétis” kerülendő dolog. Bizonyos kérdések tisztázatlanságát nem lehet eléggé hangsúlyozni: nem tudjuk teljesen pontosan, hogy Horthy mit tudott a holokausztról, hogy mit gondolt a vidéki deportálásokról, vagy hogy miért állította le a deportálásokat 1944. július 6-án.

Cikkemben megkísérlem bemutatni, hogy miért jutnak más holokauszt-kutatók is Horthy felelősségének megállapításra az 1944-es deportálások esetében. Jelen írás terjedelmi okokból sem térhet ki a kormányzó korábbi pályájára, emigrációs éveire, illetve a terjedelmes történészi viták összességére.

Horthy hozzáállására az 1944. március 19-ei német megszállást követő deportálásokhoz több forrás is utal, teljesen eltérő véleményeket megfogalmazva.

Egyesek – mint Baky László belügyi államtitkár vagy Edmund Veesenmayer német teljhatalmú birodalmi megbízott – azt vallották, hogy Horthy lelkes volt a vidéki zsidóság deportálásával kapcsolatban.

Mások szerint – mint Kovács Istvánné magyar politikusnő, többek között Baky népbírósági perének tanúja – nem. Német források szintúgy arra utalnak, hogy Horthy nem akarta meglátni a holokauszt – antiszemita értelmezés szerinti – ’előnyeit’. Egy német külügyi jelentés szerint például azért akarták egyes magyar kollaboránsok Gödöllő zsidóságát speciális akció keretében deportálni, hogy Horthynak ne kelljen nyári rezidenciája körül zsidókat látnia, és így „személyesen meggyőződhessen” a deportálások „eredményéről”. Nehéz elképzelni, hogy egy ’lelkes’ deportálót meg akartak volna győzni a deportálások ’előnyeiről’.

Azonban okkal érvelnek úgy egyes történészek, hogy az ellenérzések nem mentesítik a történelmi szereplőket az ilyen mérvű bűnökkel szemben. Nem sokat számított, hogy egy csendőr szomorúan vagy lelkesen kísért valakit a vagonhoz; szintúgy nem sokat számított, hogy Horthy szomorúan vagy lelkesen nem tett semmit a budapesti deportálások leállításáig.

A kormányzó ellentmondásosan viszonyult a magyar zsidóság deportálásához,

ám a holokauszt túlnyomó ideje alatt nem tett konkrét lépéseket a zsidó származású magyar lakosság deportálásának megakadályozására.

Mindez talán elnézhető is lehetne egy magánszemély esetében, ám Horthy Miklós az ország első embere volt.

Kézenfekvő érv lenne, hogy Horthy nem tudta, mi történik a zsidókkal, s hogy magukat a deportálásokat nem szentesítette. Jellemző, hogy a megszállást követő első dokumentált német deportálási követelés is „munkára” akart vinni 50 ezer magyar zsidót. Ehhez Horthy a források szerint „hozzájárult”, azaz igenis volt, hogy beleegyezően állt a deportálási tervekhez.

Veesenmayer német birodalmi megbízott jelentése szerint Horthy Miklós hozzájárul 50 000 magyar zsidó „munkára” való átadásához. Forrás: Juhász Gyula [és társai] (szerk.): A Wilhelmstrasse és Magyarország; német diplomáciai iratok Magyarországról, 1933-1944 (Budapest: Kossuth, 1968), 823. oldal.

 

Nem tekinthetjük lezártnak a vitát arról, hogy Horthy mit is tudott konkrétan Auschwitzról, és hogy az értesülésekből mit hitt el, mit internalizált. Saját emlékiratának eltérő kiadásai eltérő adatokat közölnek. Mégis, egyes források arra engednek következtetni, hogy időben informálva lehetett a deportálások pusztító céljáról (még ha nem is magáról Auschwitzról). Ilyen például a kormányzói iroda által iktatott május végi jelentés, mely tisztázza, hogy a deportált zsidókat elpusztítják. Ekkor a hat magyarországi deportálási zónából még az elsőben sem fejezték be a deportálásokat. Másodlagos források szerint Horthynak ugyanebben a hónapban átadták az Auschwitz működését részletesen leíró ún. „auschwitzi jegyzőkönyveket”.

A kérdés vitán felül egyelőre nem eldönthető.

Azonban ha Horthy csak annyit tudott is volna, hogy a zsidóság külföldön kényszerül munkát végezni, már az is elég lenne 1944-es tevékenysége negatív mérlegének megvonásához. Megállapodhatunk ugyanis azon a ponton, hogy felelős államférfi nem engedi civil lakosságának százezreit kényszermunkára hurcolni. Szintúgy kérdés, hogy miféle államférfi az, aki 1944 tavaszára nem volt informálva a kontinens modern történetének legnagyobb népirtásáról.

Aláírás nélküli, 1944. május 25-ei beadvány Horthy kabinetirodájának iratai között, mely szerint a deportálások a zsidóság „pusztulását” jelentik. A beadvány teljes szövege részletesen leírja a vidéki vagonírozást és az ezzel járó tortúrát. Forrás: Szinai Miklós, Szűcs László (szerk.): Horthy Miklós titkos iratai (Budapest: Kossuth, 19653), 446. oldal.

 

Horthy deportálásokban való fő felelősségét abban szokás megállapítani, hogy nem mondott le, ellenben hozzájárult a deportálásokban kulcsszerepet játszó belügyminiszter, belügyi államtitkárok, főispánok kinevezéséhez. Éppen ebben a kérdésben máshogy látom Horthy felelősségét.

A hazai holokauszt azért történhetett meg, mert a magyar államigazgatás, az adminisztráció minden egysége teljesítette feladatát a megszállást követően is.

Kérdéses, hogy ugyanilyen mértékben kollaborált-e volna a magyar adminisztráció, ha Horthy Miklós a megszállást követően azonnal lemond, vagy utasításba adja a széleskörű passzív ellenállást. Tekintve, hogy a nyilas puccsot – és egyben Horthy lemondását – követően is sikerült a nyilasoknak átvenni az adminisztrációt, okkal feltételezhető, hogy ha Horthy márciusban lemond, az sem gyakorol nagy hatást a deportálásokat közvetlenül végző magyar hatóságokra. Ha valahol ellenállást szimatoltak, a nyilasok októberben fegyverrel fenyegették meg az akadékoskodó alkalmazottakat, de még vidéken is internáltak akár egészen magas tisztségű embereket; okkal lehet feltételezni, hogy a németek márciusban ugyanígy tettek volna.

Ráadásul a Horthyval szembeni lojalitás, vagy általában a német jelenléttel szembeni ellenérzések nem feltétlenül jelentették egyben a deportálásokkal szembeni ellenérzéseket is. A kassai rendőrség németekkel kapcsolatos hozzáállása csak azután romlott meg, amikor a város zsidóságát már deportálták: német források szerint a rendőrség ekkor érezte először úgy, hogy az érdemi együttműködés lehetőségei véget értek.

A válasz tehát ebben az esetben árnyalt, ám a különböző részletek bemutatása után sem válik elfogadhatóbbá a nagy kép. Fontos látni, hogy Horthy nem csak kollaboráns közéleti vezetőket nevezett ki, hanem olyan szereplőket is, akik valamilyen mértékig igyekeztek ellenezni a nácik valós követeléseit. Azonban ezen szereplők sem tudták lényegileg akadályozni a magyar zsidóság deportálását, és kérdéses, hogy a tavaszi-nyári időszakban, mikor a magyarországi holokauszt áldozatainak döntő többségét gázkamrába vitték, volt-e erre valós akarat.

Míg más országok vezetősége – példának okáért az emigráns holland kormány – idővel utasításba adta, hogy a hatóságok ne „etessék a német háborús gépezetet”, Magyarországon ilyen utasítás nem ment körbe. Ellenkezőleg, a megszállást követő napon a belügyminisztérium minden adminisztratív hatóságot utasított, hogy vegyék fel a munkát. Az más kérdés, hogy Hollandiában az utasítás ellenére is pedánsan együttműködtek a hatóságok a németekkel. Ám hasonló felszólítás magyar részről legalább az akaratot demonstrálta volna. Ilyen, vagy hasonlóan értelmezhető felszólítás Horthy vagy más vezetők részéről a kérdéses időszakban nem ismert.

Veesenmayer birodalmi megbízott jelentése arról, hogy Horthy felfüggesztette a deportálásokat. Forrás: Wilhelmstrasse, idézett munka. 873. oldal.

 

A deportálások Horthy részéről való felfüggesztése valóban közrejátszott a fővárosi zsidóság többségének megmenekülésében. Utóbbiban emellett számos más tényező is közrejátszott. A „mi lett volna ha” kategóriájába tartozik, hogy mi történt volna, ha Horthy már korábban nemet mond a deportálásokra. Jellemző azonban, hogy Jaross Andor kollaboráns belügyminiszter azzal hencegett a németeknek, hogy ő maga akár Horthy ellenében is hajlandó deportálni. Deportálások néhány helyről Horthy tiltása ellenére is történtek, és a német követelések nem álltak le a deportálások irányában. Egyes források szerint Horthy később mégis hozzájárult volna a budapesti zsidóság városon kívüli kitelepítéséhez (de nem deportálásához). Ez végül nem történt meg. Egy augusztus 23-ára datált kormánynyilatkozat-tervezet szerint Horthy továbbá hozzájárult volna a munkaszolgálatos zsidók (kb. 55-60 000 fő) németeknek való átadásához. Ne felejtsük el, a deportálások július 6-ai leállítása után járunk! Végül ez sem történt meg, történészek szerint a román kiugrás miatt. Tény azonban, hogy a deportálások felfüggesztése is összetett kérdéskört képez.

Egy 1944 augusztusi kormánynyilatkozat-tervezet szerint Horthy hozzájárul a munkaszolgálatos zsidók kiadásához, dacára annak, hogy a deportálásokat egyszer már július 6-án leállította. Forrás: Karsai Elek (szerk.): Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez. 3. kötet (Budapest: MIOK, 1967), 452-453. oldal.

 

Hogy Horthy miért nem tett korábban többet a deportálások és a diszkrimináció ellen, máig vita tárgya. Annyi tény, hogy Sztójay Döme kollaboráns miniszterelnök tíz nappal a német megszállást követően elmondhatta minisztertanácsán, hogy Horthy „az összes zsidó rendeletekre vonatkozólag szabad kezet adott az ő vezetése alatt álló kormánynak”, mely a deportálásokért felelt. Horthy „ezek tekintetében nem akar befolyást gyakorolni”.

Sztójay Döme kollaboráns miniszterelnök beszámolója tíz nappal a német megszállást követen. Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. K. 27, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1944. márc. 29. 128. oldal.

Horthy felelősségének megállapítása természetesen nem jelenti, hogy az ország teljes szuverenitásának birtokában lett volna. Sajnos máig találkozni olyan véleményekkel, miszerint a német megszállás ’észrevehetetlen’ volt, azaz nem jelentette az ország szuverenitásának elvesztését.

A megszállást azonban több mérvadó megszólaló is egyenértékűnek tartotta a szuverenitás elvesztésével. Korábban így érvelt Ormos Mária történész, volt szocialista parlamenti képviselőnő, illetve Göncz Árpád volt államfő is. Mások, mint Ránki György történész, középúton álltak meg, s hibrid megszállásnak nevezték a német megszállást, kiemelve, hogy az bizonyos időszakban nagyobb mozgásteret adott a megszállt országnak. 

A korabeli források egyértelművé teszik, hogy

az ország vezetősége, illetve az alárendelt hatóságok kisebb ügyekben sem voltak képesek keresztülvinni saját akaratukat.

A magyar rendőrség és csendőrség, ha akart volna, sem léphetett volna fel a német abúzusokkal szemben, ugyanis utasították őket, hogy ne álljanak ellen. Számos példa ismert, mikor vidéki városok törvényhatóságai nem emelhettek szót hatáskörüknek német megsértésével szemben. A honvédelmi minisztérium vagy éppen az országgyűlés nem tudta megvédeni saját alkalmazottait, képviselőit a letartóztatásokkal szemben, de még maga a kollaboráns miniszterelnök, Sztójay Döme sem tudta kiszabadíttatni Makkai János parlamenti képviselőt, akit a Gestapo letartóztatott. Az ország számos prominens politikusát hasonlóan letartóztatták, a volt miniszterelnök, Kállay Miklós bujkálni kényszerült. Horthy kiugrási kísérletének következményei szintúgy ismertek. A magyar hatóságok mozgásköre tehát egyértelműen erősen korlátozott, azaz nem szuverén volt. 

Ám a szuverenitás elvesztéséből még nem következik, hogy a magyar hatóságok egyébiránt tömegesen akartak volna kísérleteket tenni a deportálások akadályozására. Azt is látni kell, hogy éppen a „zsidókérdés” rendezésében és a holokauszt kivitelezésében nagyobb szuverenitást gyakorolt az ország, tehát a vezetőség és az adminisztráció felelőssége valós. Ismerünk eseteket – még ha keveset is -, mikor az adminisztráció képviselői megtagadtak egyes intézkedéseket (zsidók összeírása, gettósítás). Effajta esetekért vajmi ritkán retorzió, s ha történt is ilyen, az is ritkán történt német nyomásra. Az akadékoskodó adminisztrátorok területeiről egyébiránt ugyanúgy deportálták a zsidókat. A két utóbbi információnak a következők a tanulságai: helyi szinten ellen lehetett állni a németeknek, ám az egyéni ellenállás nem sokat ért.

A kulcsot személyesen a magyar adminisztráció és az erőszakszervek apró kerekeinek – rendőrök és csendőrök, főispánok, alispánok vagy éppen jegyzők, - együttműködésében látom. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a magyar társadalom egésze, vagy akár számottevő része aktívan részt vett volna a deportálásokban. Ságvári Ágnes történész számait használva elmondható, hogy kb. 200 000 fő, azaz az akkori magyar társadalomnak maximum 1,30%-a vett részt aktívan a népirtásban. Ez az adminisztráció jóformán egészét, a nemzetnek egy töredékét teszi ki. A nemzet többsége a passzív szemlélést választotta. Nincs helye olyan kollektivista állításoknak, miszerint az akkori nemzet ’egésze aktív gyilkos’ lett volna, és a számos embermentőről sem szabad elfeledkezni. Az adminisztrációban dolgozók részéről meghozott megannyi egyéni kompromisszum, a holokauszt elkövetését bürokratikus munkáként kezelő megalkuvás azonban lehetővé tette a vidéki magyar zsidóság elpusztítását.

Véleményem szerint további kutatásokat igényel, hogy a magyar hatóságok miért voltak hajlandóak együttműködni a németekkel a holokausztban. Viszont

Horthy Miklós szerepe a deportálásokban mindenképpen fontos, negatív szerep volt.

Az országnak erőskezű vezetésre volt szüksége, azonban Horthy maga is arról beszélt Veesenmayernek, hogy „bábnak érzi magát, aki nem úr a saját hazájában”. Ezt egy nappal a deportálások felfüggesztése előtt mondta. Nyilatkozata, majd másnapi lépése önmagában is remekül illusztrálja Horthy alakjának ellentmondásos mivoltát.

Egyes politikai vezetők még komolyabb akadályokat gördítettek országuk zsidósága egy részének deportálása ellen – példának okáért a francia Pétain marsall vagy a bolgár vezetőség -, azonban még az ő történelmi megítélésük is vitás, nehéz feladat. Még az olyan, első látásra talán egyértelmű történelmi szerepet betöltő politikusokról is komoly közéleti, emlékezetpolitikai pengeváltások zajlanak máshol, mint Winston Churchill, Franklin D. Roosevelt vagy David Ben-Gurion. Láthatjuk tehát, hogy Horthy holokauszttal kapcsolatos ténykedéséből kizárólag a pozitívumokat (pl. a budapesti deportálások időleges felfüggesztését) kiemelni nem járható út. A holokauszt egyértelmű morális és emberi leckéket tartogat – már ha nem iratkozunk fel azon divatos nézetre, hogy értékek, illetve objektív jó és rossz döntések voltaképpen nem is léteznek. Ezen leckék többek között a felebaráti szeretet, a szabadság megóvása és a bátorság fontossága. Auschwitz felszabadításának évfordulóján ezekre gondolhat a felelős magyar demokrata.

Összesen 451 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
rajgy
2018. február 02. 12:18
Szerintem a "VESZPRÉMY LÁSZLÓ BERNÁT" ezt a piszkos cikket az évforduló alkalmából írhatta, (a kormány megbízásából), hogy néhány nyelvcsapással a zsidó világkongresszust kiengesztelje a "mise" miatt.
kombinátor
2018. január 30. 09:53
jelentkezzen az, akinek a fasza még nincs tele a holokauszttal ... egyeseknek ez a kályha ... miközben dőlnek a négerek, arabok Európába és a 3. világháborúra készülünk ...
catalina9
2018. január 29. 17:15
hát aztán mély a hallgatás arról is, hogy miért is volt olyan hatalmas gyűlölet a zsidók iránt, főleg azokon a területeken, ahol előtte szovjet uralom volt. Egyrészt a kommunizmus a maga borzalmas valóságában is zsidó találmány volt, és önmagában is hullahegyeket hagyott maga után, másrészt a Cseka, NKVD, ÁVH hemzsegett a kegyetlen zsidóktól, az ukrán mesterséges éhinség meg kb 6-8 millió éhhalált eredményezett, csak erről kussolnak a libsik.
néhai Ch.Pilot
2018. január 29. 10:17
Fentebb a nemmagyar Veszprémy László Bernát nevű percemberke tudatlanságon és magyar-gyűlöleten alapuló magánvéleményét olvashatták a kedves Mandiner-látogatók. Isten áldja haló poraiban is vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó urat, akinek Magyarország Mátyás király halála és 2010 között az egyetlen szabad, független és felemelkedést hozó, mindössze 24 évig tartó időszakot köszönheti!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!