Nincs mit ünnepelni Horthyn

A Keresztény Értelmiségiek Szövetsége január 27-én szentmisén emlékezik a 150 éve született Horthy Miklós kormányzóra – éppen a Holokauszt Nemzetközi Emléknapján. A kevésbé jólfésült és csak picit értelmiségi, ám de gyakorló keresztények nevében remélem, hogy Lezsák Sándor megszívleli Heisler András neki címzett üzenetét. A kormányzó politikai erő ne keveredjen bele egy ilyen félreértésekre okot adó dologba. Nem ízléses az időpontválasztás, illetve valószínűleg Horthy is jobban örvendene, ha az üdvösségéért tartanának misét, nem a fél év múlva esedékes születésnapját hoznák előre értelmetlenül. Továbbmegyek, a Horthy-kultusz ápolása teljesen indokolatlan: nekünk, magyaroknak semmi okunk jó szívvel emlékezni a kudarcos politikusra, alkalmatlan vezetőre.

Mondandóm legelején tisztáznom kell, hogy amennyire indokolatlannak tartom a kormányzó kultuszát, éppen annyira undorodom az őt zsigerből gyűlölőktől is. Jobboldaliként másért neheztelek a kormányzóra, mint amiért általában a balliberális oldalon gyűlölik őt. 

Teljesen megértem, hogy minden egészséges embernek imponál a becsületes katona imázsa, ami Horthy személye köré épült. A nemzeti emlékezetben „országgyarapítóként” maradt fenn a neve, a makulátlan jellemű tengerésztisztként, aki stabilizálta az ország helyzetét, megfékezte a kommunistákat, aki az egész nemzet kormányzója volt, afféle jó és szigorú apa.

Sem a revízióval, sem a militarizmussal, sem a szavazati jog szűkítésével szemben nincsenek elvi fenntartásaim, időnként indokoltak lehetnek (a 18 éves szavazói alsó korhatár is korlátozás ám!). Azt sem tartom bajnak, hogy kemény kézzel bánt a kommunistákkal és a bukás időszakáig a nyilasokkal. Ami azt illeti, bánhatott volna keményebben is velük.

Naplóját, illetve az életével foglalkozó könyvek tucatját olvastam el, valóban becsületes katona volt, kivételes személyiség volt. Kalandos élete során körbehajózta a világot, az akkori nagyhatalmi elit úri szalonjaiba volt bejáratos, remek teniszező, kifogástalan úriember, aki a lovassportokban is kiemelkedően jónak bizonyult. Kiváló katona és társasági ember, csapnivaló politikus.

Országlását szinte azonnal egy megbocsáthatatlan bűnnel kezdte: meggátolta, hogy a szent életű IV. Károly elfoglalhassa az őt megillető trónt. Tisztességesebb korban ezzel a felségárulással véget is ért volna kezdődő politikai karrierje, talán az élete is. Azonban mindannyiunk szerencsétlenségére győzött az árulás, az apostoli királyt elzavarták, helyére a református tengerész költözhetett a várba. Pedig restaurációval elkerülhettük volna azokat a katasztrófákat, amelyeket a Horthy-féle vezetés, a következő majd huszonöt évben előidézett.

Se hitleri szövetség, se zsidótörvények, csak tiszta területi revizionizmus és antikommunizmus.

Horthynak szokás tulajdonítani, az ország I. világháború utáni talpra állítását. Ezzel szemben az igazság az, az ő érdeme abban merül ki, hogy Bethlen István erdélyi arisztokratát kinevezte miniszterelnöknek. Az ország gazdasági stabilitásának a megteremtése, a nemzetközi elszigeteltségből való kitörése nem a kormányzón múlott, hanem a miniszterelnökön. Horthy csak élvezte ennek a korszaknak a dicsőségét, hogy aztán egyre kevésbé alkalmas miniszterelnökök kinevezésével tegye tönkre az addig elért eredményeket.  

A teljesen jogos revíziós törekvések érdekében a németek mellett köteleződött el, ez hosszú távon végzetes hibának bizonyult. A németek be is nyújtották a számlát minden egyes visszaszolgáltatott területünkért. Teleki Pál hiába figyelmeztette a kormányzót a fenyegető veszélyre, alkalmatlansága képtelenné tette arra, hogy felmérje a helyzetet.

A német szövetség részeként százezreket vezényelt az orosz frontra,

Azoknak a százezreknek, munkaszolgálatosoknak és katonáknak itthon lett volna fontos feladatuk. Egy métert sem lett volna szabad mennünk a Kárpátok vonalán túlra.

A kiugrási kísérlet kudarcáért is Horthyt terheli a felelősség, saját fia életét mentette az ország helyett. Mint apa, megértem, államférfiként viszont elfogadhatatlan a gyengesége. A kiugrás sikertelenségével elszalasztottuk az utolsó lehetőséget arra, hogy a háború befejezését valamivel kedvezőbb tárgyalási pozícióból várjuk, illetve reményünk sem maradt arra, hogy visszaszerzett területeink egy részét megtartsuk. Semmilyen morális indokunk nem volt kitartani a német szövetség mellett, sokkal gyorsabban kellett volna lépnünk, mint a románok. Az oroszok korábban készek lettek volna engedményeket tenni Erdély ügyében, sosem lett volna szabad háborúba bocsátkoznunk velük.

A király elárulása, a hibás német szövetség, az oroszok elleni háború, a kiugrás elhibázása mellett azonban Horthy legfőbb bűne a „magyartalanítás” volt.

Hogy a kormányzó antiszemita volt? Fogalmazzunk úgy: összetett volt a viszonya a zsidósághoz. Turbucz Dávid Horthy-kutató történész Kommentárban megjelent tanulmánya alaposan feldolgozza a témát. Abban is idézett, Telekihez írott ismert levelében maga írta le: „én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust”, de ennek az idézetnek a tágabb változata így hangzik: „Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen […]. Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat […], egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk. Azonkívül messze veszélyesebbnek és értéktelenebbnek tartom hazámra nézve p[éldának]. o[káért]. a nyilasokat, mint a zsidót”. 

Az angol követ arról számolt be: „a kormányzó meglehetősen nyíltan beszélt a zsidókérdésről amerikai kollégám és személyem előtt. Őfőméltósága kifejtette, hogy szép számmal vannak olyan zsidók, akiktől Magyarország szívesen megszabadulna, de ott vannak azok is, akik ugyanolyan jó magyarok, mint ő maga”. Náray Antalnak, a Magyar Rádió igazgatójának azt mondta hogy vannak köztük „becsületes emberek, emiatt egészen helytelen dolog lenne a kérdés rendezését általánosan kezelni. Egyéni elbírálást látna a legszívesebben. Voltak és vannak közöttük olyanok […], akik egymagukban többet használtak gazdaságilag Magyarországnak, mint az egész szélsőjobboldalba tömörült emberek együttvéve”.

De bárhogy is gondolkodott a zsidóságról, végül

Nem gátolta meg a zsidótörvények megalkotását, mint ahogy azt sem, hogy a vidéki zsidóságot marhavagonokba zsúfolják és elharcolják. A deportálásokat Kárpátalján kezdték, majd Erdély is sorra került. A trianoni katasztrófa utáni idők legnagyobb „magyartalanítását” végezték el az időlegesen visszacsatolt területeken. Kolozsvár lakosságának 16%-a volt zsidó, túlnyomórészt magyarok. A világháború utáni jogfosztottságában töltött évtizedek sem okoztak akkora károkat, mint az a néhány év.

Magyar zsidók elhurcolásához nyújtott segítséget, ez színtiszta hazaárulás. A magyar csendőrt kivezényelték, hogy a zsidó deportálást kísérjék, ahelyett, hogy a trianoni döntés után Erdélybe költözötteknek kívántak volna jó szerencsét a visszaútra.

Mindezekkel együtt azt hiszem Horthy megítélésében nem a gonoszság, hanem az alkalmatlanság a kulcsszó.  A tudós-politikus Apponyi Albert Horthy kinevezésekor figyelmeztetett arra, hogy baj lesz abból, ha egy katonát neveznek ki kormányzónak. Apponyinak nem lett igaza, nem a katona múltja okozott bajt, hanem hogy túlságosan nagyra szabott kabát volt számára az ország vezetése.