Németország bármikor meggyógyíthatná magát, de még szenved egy kicsit

Immár nem csak a német belpolitikában folyamatos téma a 2009-ben alkotmányba iktatott adósságfék problémája. A passzus kimondja, hogy adott időszakban Németország hitelfelvételi költségei nem haladhatják meg a GDP 0,35 százalékát, vagyis a mindenkori kormánynak belső forrásokból kell megoldania a problémákat, hogy a külső finanszírozás szerepe (és a kockázat, hogy még egyszer előforduljanak a világválság súlyos pénzügyi következményei) minimálisra csökkenjen. A törvény alkotói azonban nem láthattak a jövőbe, és fogalmuk sem lehetett róla, hogy 2025-re a német gazdaság pusztító veszteségei már egész Európát veszélybe sodorják. Ahogy a még hivatalban lévő Scholz kancellár fogalmazott: „Ha tudták volna, soha nem szövegezik meg”. Az adósságfék módosítása lehetővé tenné olyan óriáshitelek felvételét, amelyeket a kormány azonnal a befektetésekre tudna fordítani, ez pedig kirángatná végre a kátyúból a semerre sem moccanó gazdaságot – amelynek egészséges állapotában meg sem kottyanna törleszteni a kölcsönöket. 

Csakhogy az alkotmánymódosításhoz kétharmados parlamenti többség szükséges, az adósságfék így természetesen belpolitikai játékszerré vált: a jelenlegi kormánykoalíció bukásában óriási szerepe volt annak, hogy míg a Zöldek egyenesen az eltörlését követelték, addig (a már kirúgott) Lindner pénzügyminiszter vezette szabaddemokraták hallani sem akartak annak babrálásáról. A feladat az új kormányra hárul: a kancellár minden valószínűség szerint a kereszténydemokrata CDU színeiben induló Friedrich Merz lesz, aki fő koalíciós partnerének a Scholz-féle SPD-t választja majd. Merz már nyilvánvalóvá tette, hogy nem zárkózik el az adósságfék reformjától, de rögzíteni kívánja, hogy az ezáltal felvehető hiteleket kizárólag befektetési célokra lehet felhasználni, szociális kiadásokra vagy fogyasztásösztönző eszközök finanszírozására nem. A kétharmados többség megszerzése azonban még így sem garantált: Merz egyik legnagyobb feladata az lesz, hogy a lehető legrövidebb időn belül meggyőzze a törvényhozást annak igazságáról, amit minden közgazdász, elemző és tanácsadó az utóbbi években teli tüdőből harsog: az adósságfék megfojtja Németországot. 

Amennyit kérne, annyit adnának 

A tizenöt éve tartó fiskális szigorral egyébként a németek többsége mélységesen egyet is értett – büszkék voltak rá, hogy egy „adósság nélküli országot hagynak az utódokra”, a költségvetés pedig elég szépen elmuzsikált anélkül is, hogy kölcsönösszegekkel terhelték volna agyon. Aztán véget értek a szép napok: az infrastrukturális állami beruházásokat elhanyagolták, ennek megfelelően az olyan szintű rohadásnak indult, hogy csak a vasút rendbetétele már akkora összeget emésztene fel, amelyre hitel felvétele nélkül esélye sincs a kormánynak. Ez a probléma már a Covid-járvány előtt is jól látszódott, ám szinte eltörpült akkor, amikor a pandémia okozta gazdasági válság végigsöpört a világon. Ami még véget sem ért, máris érkezett az ukrajnai háború, amire Németország a lehető legrosszabban reagált – a berobbanó energiaválság az ipari termelés villámgyors hanyatlását eredményezte, az pedig immár világos, hogy az így is több sebből vérző költségvetés nem tudja megoldani a helyzetet.  

Az pedig annyira tarthatatlanná vált, hogy már nemcsak Németországban, hanem külföldön is az adósságfék reformja a téma. Nem mellesleg maga Angela Merkel is úgy nyilatkozott, hogy a problémát, vagyis magát az adósságféket sürgősen felül kell vizsgálni. „Úgy gondolom, hogy a jelenlegi helyzetben meg kell reformálni – nem a szociális kiadások, hanem a beruházások fenntartása érdekében” – nyilatkozta a Mutti, akinek kancellársága alatt beleírták az alkotmányba az adósságra vonatkozó passzust. A gond máris túlnőtt Németországon: Európa gazdasági motorjának egyre súlyosbodó köhögése az egész uniós gazdaságot rántja magával, ami lényegesen többe fog kerülni, mint a német költségvetési rendszer egyszeri reformja. 

A hitelpiac tárt karokkal várja Németországot, olyannyira, hogy egyetlen laza mozdulattal akár 400 milliárd eurót is tudna nyújtani a kormánynak – ha végre arra kerül a sor, hogy az fel is tudja venni. Az olyan alapok, mint a Vanguard, a Zurich Insurance vagy a Royal London Asset Management habozás nélkül készek segíteni. Ahogy egy zürichi befektetési stratéga megfogalmazta a Bloombergnek: természetesen nem kell ész nélkül minden lehetséges hitelt felvenni egyszerre, de  

Guy Miller szerint a beinduló, majd felpörgetett német gazdaság simán elbírja a GDP akár 5 százalékának megfelelő adósságot is, és tíz év alatt az is reális, ha valóban 400 milliárd eurónyi összeget vesz fel – ebből első körben 200-250 milliárdra lenne szükség, hogy a gazdaság ki tudjon mászni a gödörből.   

Az Európai Központi Bank tervezett kamatcsökkentései támogatnák Németországot a hitelfelvételben, a jelenlegi kamatlábakat és tendenciákat figyelembe véve az említett összeget Berlin kényelmesen tudná törleszteni, mindenféle költségvetési pánikhangulat nélkül. Ráadásul az adósságfék reformja (legalábbis Merz eddigi szavaiból nagyon úgy tűnik) továbbra is szigorú kereteket szabna a felhasználásnak, vagyis nem várható, hogy egy ész nélküli költekezési hullámot indítana el az új kormány részéről. Az imént említett 5 százalékos adósság valójában a plafon: ahhoz, hogy Németország emelkedő pályára álljon, az elemzők szerint elég lenne kezdetben a GDP 1,5 százalékának megfelelő hitelfelvétel is.  

Minden szem tehát Merzre és a februárban lezajló előre hozott választások nagy nyerteseire szegeződik. Az alkotmánymódosító javaslat elfogadásához szükséges kétharmados parlamenti többség megszerzése lesz az első feladat a listán. A pillanatra nemcsak Németországban várnak, hanem szerte a világon. Európa beteg embere előtt karnyújtásnyira van az orvosság – most már csak érte kell nyúlnia.  

*** 

Kapcsolódó:

Fotó: MTI/EPA/Clemens Bilan 

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.