Fenntartható adósság a felszínen, elveszett évtized a mélyben

A pandémia által előidézett recesszió világszerte több mint 100 millió embert juttatott extrém szegénységbe. Ebben a helyzetben elengedhetetlenek voltak a különféle fiskális támogatási programok, hogy enyhítést nyújtsanak a kialakulóban lévő megélhetési nehézségekre. Az adósságból finanszírozott intézkedések azonban egyúttal azt is jelentették, hogy a világgazdaságban a II. világháború óta a legnagyobb egy év alatti adósságugrás történt: a globális adósság 2020-ban elérte a 226 ezer milliárd USD-t, illetve a GDP 256 százalékát (lásd 1. ábra). 

A megemelkedett adósságráták okozta egyre nagyobb bizonytalanság azonban ma már a beruházások és a növekedési ráták visszaesésével fenyeget, különösen a globális kamatemelkedések miatt. Mindez a fejlett országok körében is megoldandó problémaként vannak jelen, de 

A probléma azonban nem áll meg az adósság fenntarthatóságának kérdésénél: sokkal mélyebb társadalmi kérdéseket vet fel, melyre a megoldás sem egyszerűen az adósságszintek csökkentésében rejlik.

1. ábra: Globális adósságráta alakulása a GDP százalékában
Forrás: IMF

Nem a fizetőképtelenség az egyedüli veszély

Általánosságban elmondható, hogy bár közvetlenül a fizetésképtelenség veszélye korlátozottan van jelen a világgazdaság országaiban, nem lehet teljesen fellélegezni. Amiről valójában szó van, az sokkal inkább a felszín alatt rejtőzködő problémák elfedése. Hasonlóan, ahogy egy család esetében előfordulhat, hogy bár képesek megfelelően visszafizetni a hiteleik törlesztőrészleteit és kamatait, az ára ennek gyakran az, hogy az asztalra gyengébb minőségű vagy elégtelen mennyiségű étel kerül, a gyerekek oktatására kevesebb összeget tudnak fordítani, vagy egyszerűen mindennapi jelenséggé válik a nélkülözés. 

Az államadósság tekintetében is számolnunk kell hasonló haszonáldozati költségekkel, melyek között ott vannak az egészségügyi, oktatási kiadások hiánya, melyekre számos esetben –  többek között – a megemelkedett adósságszolgálati költségek már nem hagynak teret. 

A társadalmi nehézségek kibontakozása tehát a legtöbb esetben elkerülhetetlenné válik. Az esetleges megszorító intézkedések, illetve az elhalasztott beruházások pedig a fenntartható fejlődési, növekedési célokat is aláássák. Mindemellett nő az országok hitelkockázata, vagyis a jövőben az adósság refinanszírozása csak magasabb költségek mellett tud megvalósulni. 

A fenti problémákkal küszködő országok stabilitását és növekedését az is veszélyezteti, hogy ezek az országok sokkal kitettebbek és sérülékenyebbek lesznek a piaci hangulat hirtelen változásaira. S bár technikai értelemben az adósság fenntarthatónak minősül, minden más tekintetben fenntarthatatlan. A múltbeli tapasztalatok szintén azt mutatják, hogy a gyors adósságfelhalmozás jellemzően növeli a pénzügyi válságok, a fizetésképtelenség vagy bankválságok kockázatát, ami gazdaságilag szintén meglehetősen költséges.

A másik oldalt tekintve, felhozható az az érv, hogy önmagában a nominális adósságszintek kevés információt tartalmaznak az esetleges adósságproblémákat illetően, illetve az 

Ami viszont fontos, hogy már a Covid-19 előtti időszakra is igaz volt a fejlődő, feltörekvő országok esetében, hogy az adósságfelhalmozást nem kísérte gyorsabb növekedés. A pandémia előtti évtized növekedés szempontjából csalódást jelentett, illetve annak jeleit mutatta, hogy az adósság és a kormányzati pénzösszegek feltehetően nem megfelelően kerültek felhasználásra. Lényegében tehát már a megelőző időszakok is az adósság-fenntarthatósági nehézségek irányába mutattak, s a pandémia csak egy újabb, óriási löketet adott e problémák mélyülésének.

Nemzetközi elköteleződés is szükséges a fenntarthatóság támogatása érdekében

A Financial Times-on a közelmúltban publikált írás arra hívja fel a figyelmet, hogy sürgősen szükség lenne egy független hatóságra, ami a hitelezők és az adósok érdekeit egyaránt előtérbe helyező megoldási javaslatokat segíti elő. Bár nem beszélhetünk a nemzetközi közösség ez irányú erőfeszítéseinek hiányáról, a tapasztalatok azt mutatják, hogy ezek a pandémiát követően korántsem hozták el a várt sikereket. Hiányzik tehát egy adósok és hitelezők érdekeit is egyaránt figyelembe vevő hatékony rendszer, ami azért is lenne különösen hangsúlyos, mivel az esetleges nemteljesítés nemcsak az adós, de a hitelező számára is komoly problémákat generálhat.

A Covid-19 krízis kezdeti szakaszában szintén az IMF és a Világbank szorgalmazására a G20 országok felállították a DSSI-t (Debt Service Suspension Initiative). A 2020 májusában létrejött adósságszolgálat felfüggesztési kezdeményezés, majd a később kialakított Közös Keretrendszer segítette az országokat abban, hogy erőforrásaikat a megfelelő területekre tudják összpontosítani, és ennek megfelelően támogatni tudják aleginkább veszélyeknek kitett több millió ember megélhetését. 2020 májusa és 2021 decembere között a kezdeményezés 12,9 milliárd dollár összértékű adósságszolgálati fizetést függesztett fel.

Mégis, a kezdeményezések limitált eredményességét igazolja, hogy az adós országok között is korlátozott volt a részvétel. Emögött számos esetben a hitelminősítők általi leminősítéstől való félelem állt. Az adósság törlesztésének felfüggesztése vagy a fenntarthatóság nehézségeire utaló jelek mindenképpen rossz üzenetet küldenek a piaci hitelezők számára, mely a bizalmatlanságon keresztül további kamatfelár emelkedésekhez vezethet. A másik oldalról további problémát jelentett, hogy a DSSI-ben mindössze egyetlen magánhitelező vett részt, vagyis hiányoztak a részvételt elősegítő mindenféle ösztönzők.

Változó adósságszerkezet súlyosbítja a problémákat

A feltörekvő és fejlődő országok adósságának összetétele is olyan irányba változott az utóbbi időben, ami még inkább sebezhetőbbé tette őket. Míg korábban a hitelezői bázis túlnyomórészt a Párizsi Klub bilaterális hitelezőiből, valamint multilaterális alapokon állt (például a Világbank által nyújtott kedvezményes hitelek), mára 

A Párizsi Klub hitelezőivel szembeni külső adósság 2020-ban 28 százalékról 11 százalékra csökkent a DSSI-re jogosult országokban. Mindeközben a Párizsi Klubon kívüli hitelezőkkel, például Kínával szemben fennálló külső adósság 2 százalékról 18 százalékra nőtt. Emelkedett tehát a külföldiek által birtokolt, illetve a külföldi valutában denominált adósság aránya is. Mindemellett az átlagos lejárat is rövidült (lásd 2. ábra).

Az adósságok átláthatóságát rontják számos esetben a titoktartási megállapodások, illetve az állami tulajdonú vállalatok „rejtett adósságai” is. A hitelezői bázis összetétele egyre diverzifikáltabb jellege mellett az adósságinstumentumok is összetettebbek, ami az áltáthatósági problémákon túl a hitelezők közötti koordinációt is nehezíti.

2. ábra: A fejlődő országok külső adósságállománya a GDP  százalék-ában
Forrás: UNCTAD

Megjegyzés: PPG (Publicly guaranteed debt) long term debt: A magánszektor külső (hosszú lejáratú) adósságkötelezettsége, amelynek teljesítésére az adóssal azonos gazdaságban rezidens állami egység szerződéses garanciát vállal; PNG (Publicly Non-Guaranteed debt) long term debt: a magánszektor külső (hosszú lejáratú) adóssága, amelyre nem vállal szerződéses garanciát egy ugyanabban a gazdaságban rezidens állami szektor. Short term debt: rövid lejáratú adósság.

A megoldások egy másik forrása: a kormányzati hitelesség és átláthatóság erősítése

Ahogy azt az IMF Fiscal Monitor is kiemeli, az átlátható közpénzügyek – kiegészülve a költségvetési politikához kapcsolódó hiteles szabályrendszerrel és hatékony intézményekkel – kulcsfontosságúak a fiskális kilátások javításában. Amikor a hitelezők bíznak abban, hogy a kormányzat fegyelmezett fiskális politikát hajt végre, akkor olcsóbb finanszírozási feltételeket szabnak meg, megkönnyítve ezzel a hiány finanszírozását. A hitelesség a magánbefektetőket is vonzhatja, valamint elősegítheti a makrogazdasági stabilitást. 

A kormányok a költségvetésük fenntarhatósága melletti elkötelezettségüket jelezhetik például a strukturális reformok (például támogatási vagy nyugdíjreformok) végrehajtásával; illetve tovább növelhető a hitelesség az átlátható kommunikációval, a szigorúbb költségvetési szabályokkal. Mindez válsághelyzetek idején is nagyobb mozgásteret jelent.

Mi lehet a kiút az adósság szorításából?

Amikor adósságfenntarhatóságról van szó, akkor a kormányzatok részéről kevésbé preferált az adósságállomány nominális csökkentése, hiszen a költségek állampolgárokra való terhelése különféle adók formájában politikailag nem kifizetődő. Ahhoz, hogy a hosszú távú kilátások javuljanak, és ez minél kisebb társadalmi teher mellett valósuljon meg, a fenntartható növekedést kell erősíteni. Ehhez szorosan kapcsolódik a kormányzat minősége, hitelessége. 

Az érintett fejlődő és feltörekvő országokban számos esetben gyengék ezek a fenti szempontok. A korrupció, az átláthatóság hiánya pedig rontja a befektetői bizalmat és a beruházásokat is visszatarthatja. 

Ez tehát egy olyan terület, amit mindenképp fejleszteni kell. A probléma az, hogy az államadósság fenntarthatóságából fakadó problémák javarészt az állampolgárokon csapódnak le. Hiába azonban a külső segítségnyújtás, ha az intézményi hatékonyság gyenge.

A nemzetközi kezdeményezések, melyek az adósok és hitelezők számára egyaránt kedvező feltételek szorgalmazása mellett támogatnák az adósságfenntarthatóságot, szintén hasznosak. 

A megemelkedett adósságszintek esetén nem szabad megfeledkezni arról, hogy az adósság nem csak az adós problémája, hanem legalább ennyire a hitelező országé/intézményé is, amely vészforgatókönyv esetén a teljes összeget elveszítheti. 

A nemzetközi kezdeményezéseknek azonban szintén csak akkor tudnak megfelelő segítséget biztosítani, ha azok alkalmazkodnak a változó hitelezői bázishoz, melyben a multilaterális intézmények mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a magánhitelezők. Figyelembe kell vennie a pénzügyi eszközök egyre összetettebb jellegét, illetve javítani az adósság átláthatóságát, igazságos tehermegosztást és gyors adósságrendezést biztosítva. Ellenkező esetben az érintett országok könnyedén egy elveszett évtizeddel találhatják magukat szemben.

Borítókép: MTI/EPA/Shawn Thew