Az inflációról: valós veszély vagy álprobléma?

Az infláció miatt világszerte aggódnak a kormányok. Az Eurózónában júniusban az áremelkedés üteme 8,6 százalékos volt, de a várakozások szerint ez júliusban 8,9 százalékra fog emelkedni. Az Amerikai Egyesült Államokban sem jobb a helyzet annak ellenére sem, hogy a júniusi 9,1 százalék után júliusban 8,5 százalékra mérséklődött az infláció. Magyarországon az árstopok valamennyire képesek fékezni az inflációt: júliusban az áremelkedés üteme 13,7 százalék volt a júniusi 11,7 százalék után. A szakértők és a közvélemény teljesen eltérően vélekednek az infláció jelentőségéről.

Világszerte növekvő infláció

Az emelkedő infláció  a világ országainak döntő többségét érinti, habár vannak regionális kivételek. A fejlett világ OECD országaiban például évről évre mintegy 10,3 százalékkal emelkednek a fogyasztói árak. Ez a növekedési ütem rekordot jelent, hiszen legutóbb nagyjából három évtizede volt precedens hasonló növekedési ütemre. Az alábbi ábra jól szemlélteti a júliusra becsült inflációt az Eurózóna tagállamaiban összevetve a pandémia előtti utolsó év azonos időszakával.

Forrás: Eurostat

Az ábrán is jól kivehető emelkedő infláció miatt a világ központi bankjai szigorításba kezdtek az infláció mérséklése érdekében. Az emelkedő kamatlábak azt eredményezik, hogy megnőnek a hitelfelvételi költségek, ami többek között az Eurózóna dél-európai periféria államai számára jelentenek fő problémát, hiszen egyrészt rekordszintű az államadósságuk, másrészt köti őket az eurózónás tagság. Ritkán beszélnek a magas infláció egy jótékonynak mondható hatásáról: erodálja az államadósság értékét.

Inflációs félelmek

Általánosságban véve elterjedt az infláció jelenségéről, hogy költséges. Ennek alapvetően két oka van: egyrészt erodálja az emberek megtakarításait, másrészt torzítja az árjelzéseket. Ezek a példák kétségtelen, hogy összgazdasági szempontból is negatívak.

Az első világháborút követően az 1920-as években a Weimari Németország a tökéletlen politikai rendszerén túl a hiperinflációt is kénytelen volt megtapasztalni: a hiperinfláció miatt az emberek megtakarításai lényegében elértéktelenedtek, ami gyakorlatilag az akkori háború után megtépázott német társadalomban lényegében megszüntette a középosztályt, és mint tudjuk: nagyrészt ezek a gazdasági jelenségek vezettek Hitler hatalomra jutásához.

Kevésbé ismert negatív példa Zimbabwe esete. Robert Mugabe elnöksége alatt (1987-2017) elszaladt az infláció, ami hivatalosan 4500 százalék volt, de a valóságban inkább 11 ezer feletti. Mugabe 2017-ben megbukott, az ország viszont azóta is küzd az inflációval, amely azóta már „csak” háromjegyű, egész pontosan 256,9 százalék volt idén júliusban. Ezzel az országban megtörtek az árjelzések, és több millió ember maradt élelem nélkül.

Az infláció nem akkora probléma, mint gondolnánk

Akármennyire is óriási mértékű inflációról beszél most a közvélemény, jelenleg egy mérsékeltebb inflációs időszakban vagyunk, így a gazdasági következmények is enyhébbek, mint a fenti példák esetében. A legfőbb aggodalmat az jelenti, hogy az árak növekedési üteme meghaladja a bérek emelkedését, aminek egyenes következménye, hogy csökken az emberek reáljövedelme. Ez a fejlett világ számos országában be is következett az elmúlt időszakban, elég, ha vetünk egy pillantást az Amerikai Egyesült Államokban az órabérek alakulására: egy év alatt idén júniusig 3,6 százalékos csökkenés ment végbe a reál órabérek tekintetében.

Habár az inflációnak tagadhatatlanul köszönhetőek ezek a hatások, a közgazdászok és egyéb szakértők szerint a kapcsolat minimális az infláció és a munkavállalók életszínvonala között. Nem törvényszerű, hogy az infláció növekedése például a reál órabérek csökkenését hozza magával.

Erre jó példa az 1970-es évekbeli Nagy Britannia, amikor bár az infláció egyre emelkedett, a reálbérek is erőteljesen növekedtek. A jelenbe visszatérve pedig azért is támadható ez az aggodalom, mert az előző évtizedben az alacsony inflációs környezettel együtt a munkavállalók összességében az inflációt kiváltó béremeléseket kaptak. Ráadásul több tanulmány alátámasztja, hogy mikor az infláció 5 százalékot meghaladó mértékben emelkedett, akkor az országokban többnyire átlagosan emelkedtek a reálbérek.  Arra vonatkozóan is van bizonyíték, hogy az infláció lényegében segítheti az álláskeresőket is.

Ha ismét Nagy-Britanniát nézzük, akkor esetükben a font a 2008-as globális pénzügyi és gazdasági válság idején jelentősen leértékelődött, a válság felemelte az inflációt, ami csökkentette a reálbéreket, ugyanakkor éppen ezek miatt engedhette meg magának több vállalat, hogy több munkaerőt vegyenek fel. Az árjelzésekkel kapcsolatban is eltúlzottak az inflációs félelmek. Ez éppen a kapitalizmussal cáfolható, hiszen a kapitalista rendszer a relatív árak mozgásán keresztül tulajdonképpen allokálja az erőforrásokat. Az 1970-es évek magas inflációs időszakában sem volt például egyértelmű bizonyíték arra vonatkozóan, hogy az árak az optimális szinttől jobban eltértek volna, mint az alacsonyabb inflációs környezet idején.

Így tehát összességében megkérdőjelezhető a kapcsolat az infláció és a növekedés között. Ezt már 1996-ban a Világbank is megjegyezte, mikor azt állították, hogy az infláció és a növekedés között 40 százaléknál kisebb infláció mellett nincs bizonyíték az összefüggésre. Ráadásul az okozott gazdasági kár is minimális, akármennyire is óriási csapásnak könyveli el a közvélemény az inflációt.

A jelenlegi inflációs hullám a fentiekből fakadóan korántsem jár akkora költségekkel, mint azt elsőre gondolnánk. Ha a 2010-es évekre tekintünk, akkor a legtöbb médiaszervezet sokkal gyakrabban említette az inflációt, mint a munkanélküliséget, annak ellenére, hogy abban az időszakban ez utóbbi sokkal nagyobb problémát jelentett. Ez is jelzi számunkra, hogy a hétköznapi emberek sokkal szélsőségesebben vélekednek az inflációról. A köztudatban tehát az infláció különleges helyet foglal el.

Az emberek tartanak attól, hogy az infláció az életszínvonaluk csökkenését eredményezi, és megnehezíti a tervezést. Érdekes az a tény is, hogy az emberek döntő többsége a vállalatok telhetetlenségével magyarázza az inflációt: az amerikaiak kétharmada a vállalatok számlájára írja az elmúlt időszak emelkedő inflációját. Ami még érdekes, hogy nagyjából az amerikaiak 50 százaléka ugyanolyan fontos problémának tartja az inflációt, mint mondjuk a kábítószerrel való visszaélést és az oktatási színvonal fenntartását.

Visszakanyarodva az inflációra az amerikaiak mintegy 46 százaléka viszont jótékonynak tartaná, ha a kormány az emelkedő infláció után csökkentené az árszintet, ami lényegében a jövőbeni defláció betervezését jelentené. Ez utóbbival azonban a közgazdászok élesen ellentétes állásponton vannak, amihez jómagam is csatlakozom egy egyszerű okból: akármennyire is beleivódott a közvélemény tudatába, hogy az infláció csökkenti az életszínvonalukat, a defláció sem megoldás, hiszen éppen ez emeli az adósságok reálértékét.

A kormányok döntéskényszerben

A kormányok a társadalmi felhatalmazással a hátuk mögött ugyanakkor nem tehetik meg, hogy figyelmen kívül hagyják a közvéleményt, még a közgazdasági érvek ellenére sem. Ennek köszönhető, hogy a jegybankok jelenleg is világszerte szigorítanak, emelik a kamatlábakat. Az inflációnak tehát a közvélemény számára sokkal inkább pszichológiai, mint hatalmas negatív gazdasági hatásai vannak, amit a döntéshozóknak és a központi bankoknak figyelembe kell venniük. Azonban a jegybanki szigorításnak is megvannak a maga veszélyei, hiszen igaz, hogy mérsékli az inflációt és lehűti a gazdaságot, de növeli a recesszió kialakulásának valószínűségét.

Borítókép: MTI/ EPA/ Michael Reynolds