Tömeggyilkosság a háború árnyékában – a 451. büntetőszázad tragédiája

Bár a magyarországi holokauszt történetének számos aspektusa már ismert, mégis a történész szinte úgy érzi, nem lehet eleget foglalkozni a témával, mindig akad új kutatni való. Ékes példája ennek a munkaszolgálat története. A 451. sz. büntetőszázad 1942 októberében alakult meg szerb, magyar és zsidó politikai elítéltekből – főleg a pécsi és szabadkai börtön elítéltjeiből –, s rövidesen a keleti frontra kerültek, egyenesen a Don mellé. A századparancsnok Scholtz Béla, a kérdéses gyilkosságok idején 51 éves t. főhadnagy, civilben evangélikus tanító volt, helyettese Németh András t. hadnagy volt, akik 1947-ben együtt álltak népbíróság elé. Scholtz visszahúzódó, az emlékezők szerint joviális, atyáskodó parancsnok, s Németh sem egy szokásos lumpen bűnöző típus: bűntetteinek elkövetésekor 56 éves, tengerészeti akadémiát végzett, idegen nyelveken beszélt, civilben saját földjén gazdálkodott. Munkaszolgálatosai alapvetően tisztességes, katonás emberként emlékeztek vissza rá, aki mindig teljesítette a kapott parancsot. 

amit jelentettek feletteseiknek. Két napra rá távmondatos utasítás érkezett vitéz Oszlányi Kornél ezredestől. Ő a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály parancsnoka volt 1942. november 15-től 1943. január 28-ig (sebesüléséig). A parancs szerint a szökéseket meg kell torolni, mégpedig véletlenszerű tizedeléssel. Scholtz az utasítást először megtagadta, majd írásban kérte, mire emlékeztették rá, hogy az ellentmondás függelemsértésnek számít. December 8-án az utasítás írásban is megérkezett. Scholtz a Szolgálati Szabályzat 78-79. pontjaira hivatkozott a népügyészségen tett vallomásában, miszerint a kapott paranccsal szemben lehet ellenvetéssel élni, de ha azt nem fogadják el, végrehajtani köteles. „Tehát olyan helyzetbe kerültem, hogy vagy engem lőnek fejbe, vagy pedig a parancsot kénytelen vagyok teljesíteni”.

Scholtz pontosan – voltaképpen szó szerint – idézte a Szolgálati Szabályzatot, ám figyelmét a jelek szerint elkerülte a következő pont: a 80. pont szerint ugyanis „akkor kell az alárendeltnek, miután minden körülményt jól megfontolt, az engedelmességet megtagadnia, és erről a legközelebbi elöljárójánál azonnal jelentést tennie, ha a parancs világosan és nyilvánvalóan az esküvel fogadott kötelesség, az állam vagy a szolgálat érdeke ellen irányul, vagy a büntető törvényben tiltott cselekményt követel.” A Kbtk. 74. §.-a pedig világossá teszi, hogy parancsmegtagadásért csak akkor jár halálbüntetés, ha „háború idején (...) a parancs az ellenség elleni szolgálatra vonatkozott, és a cselekményből súlyos hátrány származott”. Talán mondani sem kell, hogy olyan barbár fogalmakat, mint „tizedelés” és „sorsolás” sem a Szolgálati Szabályzat, sem pedig a hatályos Kbtk. nem ismert, így a kapott parancsra való hivatkozás eleve értelmetlen. Érdekfeszítő, hogy ezzel Scholtz nem volt tisztában, hiszen a kérdéses törvény 38. §.-át már fejből tudta idézni a népügyészségen, miszerint „nem számítható be a cselekmény (katonai bűntett) annak, aki azt elöljárójának vagy felettes hatóságának szolgálati parancsa folytán abban a meggyőződésben követi el, hogy arra kötelezve van.” Kérdéses, hogy a „nem jogász”, de azért a törvényhelyeket fejből ismerő századparancsnok miképp juthatott arra, hogy az általa citált törvényben és Szolgálati Szabályzatban sehol sem szereplő tizedelés végrehajtására „kötelezve” lett volna. 

Megemlítendő, hogy Németh a népbíróságon úgy érvelt, hogy a tizedelés igenis törvényes volt, mert arra a Szolgálati Szabályzat „felkoncolás” néven utal. 

melyet a Szolgálati Szabályzat nagyon szigorú feltételek mellett tesz lehetővé: „aki” „harcban” és „válságos pillanatban” „csüggedelmet” kelt, fegyverét eldobja, fosztogat vagy parancsot tagad meg, ezt a büntetést kapja: aki pedig ütközetből megszökik, és első felszólításra nem tér vissza, ezt a büntetés kaphatja.  A megfogalmazás szerint még ekkor sem kötelező a felkoncolás alkalmazása, ráadásul az alany megjelölése világosan jelzi, hogy csak a bűntettet elkövető személyeket lehet büntetni, ártatlanokat nem. 

A 170 fősre apadt század tagjainak nevét egy őrmester kalapjába tették, majd kihúztak 17 nevet – vegyesen szerbek és zsidók neveit.  A századot összehívták, és Németh a századot tájékoztatta Oszlányi ezredes parancsáról, majd kihívta a sorból a 17 kisorsoltat. A férfiak engedelmesen kiléptek. Ezt követően a parancs végrehajtásával Kovács János őrmestert bízta meg, majd Németh is sietve távozott a helyszínről. Állítása szerint már messze járt, amikor hallotta a sortüzet. Németh később jött csak újra elő irodájából, amikor is egy muszos orvos jelentette, hogy a kisorsoltak közül mindenki halott. Németh utólag a felelősséget Scholtzra hárította, mint ahogyan Scholtz is Oszlányira: „A parancstól visszalépni nem volt módom, bár azzal védekeztem, hogy a büntetés nem humánus és az én foglalkozásom nem hóhér.” Mindenesetre, ha azt hitte, hogy az irodájába vonulás elaltatja lelkiismeretét, tévedett. „Az izgatottságtól több éjszakán keresztül virrasztottam” – vallotta be. 

Elsőfokon mind a ketten 5 év fegyházbüntetést, másodfokon Németh 2 év, Scholtz pedig 7 év fegyházbüntetést kapott. Az elsőfokú ítélet világosan kimondta, hogy bár vádlottak védekezése „megfelelt a valóságnak”, a tizedelést sem a Szolgálati Szabályzat, sem pedig a Kbtk. nem ismerte, így a történtek kimerítették a „törvénytelen kivégzés” tényállását. Enyhítő körülményként tekintettek idős, családos mivoltukra, illetve az ítélet tisztázta, hogy a harctéren való parancsmegtagadás „hősies magatartást” igényel, és ez „mindenkitől meg nem kívánható”. László Dezső tanácsvezető bíró egyébiránt különvéleményt fogalmazott meg – szerinte az enyhítő körülmények sokkal hangsúlyosabbak, továbbá „a hősiesség (…) olyan külön adottsága egyeseknek, amit ennek hiányában magára erőszakolni senki sem képes” –, s valóban, a NOT (Népbíróságok Országos Tanácsa, kvázi a másodfok – harmadfok nem volt) valamelyest enyhítette Németh ítéletét, Scholtzét viszont súlyosbította. Scholtz 1949-ben kegyelmi kérvényt adott be büntetése hátralevő részének elengedéséért, melyet a népügyészség nem támogatott, s az állásfoglaláshoz keveset lehet hozzátenni: „Oszlányi aljas gyilkos parancsának törvénytelensége (…) szembetűnő volt, és ennek megtagadása egy tiszt számára semmiféle életveszélyt nem jelentett. Erősen túloz az elítélt, amikor saját helyzetét oly kiszolgáltatottnak kívánja beállítani. (…) Elhiszem, hogy elítélt nem fasiszta gyilkolási vágytól vezetve továbbította a gyilkos parancsot, de gyávaságból, gerinctelenségből nem tett ellene semmit. Így részesévé vált 17 ártatlan ember törvénytelen kivégzésének, mely elmaradt volna, ha benne a minden becsületes embert, de különösen egy egész századért felelős századparancsnokot kötelező helytállásnak nyoma lett volna.”  Itt szükséges megjegyezni, hogy tizedelések máshol is történtek – a 105/11. sz. táb. munkásszázadnál –, ennek történetét az utolsó fejezetben mutatjuk be.

László Dezső fent idézett eszmefuttatásával szükséges szembe állítani Imrefi László kaposvári népbírósági tanácselnök véleményét egy másik ügyben, miszerint „nincs adat a bűnügyben arra vonatkozóan, hogy a parancs esetleges megtagadása a parancsot megtagadó keretlegény életét, biztonságát komolyan veszélyeztette volna. (...) Lehetséges ugyan, hogy a(z egyes gyilkosságokra felszólító) parancs megtagadása ezen emberi érzésükből teljesen kivetkőzött századparancsnokok részéről bizonyos kellemetlenséget, megtorlást vont volna maga után a parancsot megtagadóval szemben, ezt a kockázatot azonban a törvénytelen parancsot kapó egyén köteles vállalni, mert ha nem teszi, úgy viselnie kell a törvénytelen cselekményre irányuló parancs végrehajtásából eredő összes következményeket”.  

Végső soron a Don mentén nemcsak tizenhét munkaszolgálatos halt meg, hanem az a védekezés is, hogy az embernek nincs választása, ha parancsot kap.

Fotó: Fortepan