Válasz B. Szabó János hvg.hu-n megjelent kritikáira.
A vendégszerzők írásai nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Nemrég terjedelmes interjúban értékelte B. Szabó János a Magyarságkutató Intézetben (MKI) végzett tevékenységét. Több állítása, köztük az engem érintő néhány kitétele csúsztatással, valótlansággal terhelt. Ezért fontos reagálni, elvégre a XXI. század túlkommunikáló világa azt az antik közmondást erősíti, hogy aki hallgat, az beleegyezik.
Nem lesz tanulság nélküli alábbi írásom, mivel az MKI viselt dolgainak régebb óta voltam belső ismerője és ha kellett, kritikusa, mint B. Szabó.
Az MKI-ba 2023 őszén érkezett B. Szabó kulcsgondolata: „az én meggyőződésem az, hogy magyar őstörténettel komolyan kellene foglalkozni.” Elvileg egyetértek vele. Gyakorlatilag viszont két tényező miatt ez éppen tőle nem hat hitelesnek. Az egyik általános, a másik az MKI egyedi jelenségére vonatkozik.
Általánosan igaz, hogy az őstörténetkutatás olyan interdiszciplináris kihívássá nőtte ki magát, ami túlhaladja az egyén teherbíróképességét: történészi, régészeti, nyelvészeti-filológiai, néprajzi, embertani és archeogenetikai vetülete is van. Ezért egy adott tudomány művelőjének minél alaposabb felkészültséget kell szereznie, hogy annál hatékonyabban járuljon hozzá a közös gondolkodáshoz.
B. Szabó Jánosnak a történészi-művészettörténészi diplomáján kívül semmilyen további képzettsége nincs. Tudni illik, hogy az őstörténettől az újkorig a magyar történelem legfontosabb forrásnyelve a latin: B. Szabó ezt még középfokú szinten sem bírja. De még speciális, avagy posztgraduális képzéseket sem végzett, mint például a medievisztikai (középkortudományi) doktori képzést. Ezek nélkül a magyar őstörténettel hogyan tud és akar komolyan foglalkozni?
Az MKI-ban ugyanakkor már létezett egy szervezeti egység, amely komolyan, sőt személyi összetételénél fogva interdiszciplinárisan foglalkozott a magyar őstörténettel. Ez volt a László Gyula Kutatóközpont és Archívum (LGYKA), amelynek működéséről B. Szabó nem szívesen vett tudomást. Nem ő volt az első, aki így állt hozzánk…
A dolgok megértéséhez időben vissza kell kanyarodni 2018-ig. Ekkor az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) a Nemzeti Művelődési Intézet Nkft-n (NMI) belül támogatási szerződéssel létrehozta a László Gyula (1910–1998) régészprofesszorról elnevezett intézetet, hogy az majd önállóvá válva végezze őstörténetünk újító szellemű tudományos kutatását, egyaránt elkerülve a dogmatizmus és a dilettantizmus szélsőségeit. A László Gyula Intézet (LGYI) igazgatójának engem neveztek ki.
A tudományos igényesség és az interdiszciplinaritás magától értetődő volt számunkra. Első felállásunkban az alábbi szakemberek tiszteltek meg azzal, hogy elfogadták a közös munkára szóló felkérésemet: Hoppál Mihály Széchenyi-díjas néprajztudós professzor emeritus, Gróf Péter régész-főmuzeológus (László Gyula-tanítvány), Katona-Kiss Attila történész-régész. Mivel László Gyula néprajzos szemléletű őstörténész-régész volt, ezért e kereteken belül a tudományok kiegyenlítetten képviselték egymást.
A felsorolt kutatókon kívül László Zoltán építészmérnök (1945–2022), László Gyula fia az NMI-s korszakunkban archívumtanácsadóként segítette munkánkat, mivel egyik célunk volt, hogy László Gyula tudósi hagyatékából digitális archívumot működtessünk.
Nyilván túl komolyan vettük a tudományosság kívánalmát, mert idővel az LGYI-t nem látták szívesen az NMI-n belül. Ezért nem bántuk, hogy változott a forgatókönyv és Kásler Miklós miniszter (EMMI) döntésére a frissen alapított MKI-ba integrálódtunk át. Így lett 2019-től az LGYI-ből LGYKA, amit szintén beosztott igazgatóként irányítottam.
Hamar kiderült, hogy cseberből vederbe kerültünk. Az MKI első főigazgatója a kutatói képzettség nélküli Horváth-Lugossy Gábor volt, akinek más intézmények elleni konfrontatív magatartása hamar kiütközött. Érthető, hogy szembekerültünk egymással. Mivel mi adtuk az MKI egyetlen Széchenyi-díjas tudósát és mi hoztuk át a jól csengő László Gyula nevet, Kásler Miklós minisztersége védettséget biztosított számunkra, de ennek ára belső karantén lett, meg kolhozosítás: az NMI-s időnkben kiadásra előkészített könyveinket Horváth-Lugossy úgy jelentette meg, hogy kicenzúrázta azok „lászlógyulás” hozomány-mivoltának tényét.
Szekunder szégyenérzetünket két közkedélyborzoló fejlemény tetőzte be 2020–2021-ben.
Ismeretes, hogy a 907. évi pozsonyi csatáról szóló, 2020 végén bemutatott animáció képi világában és szakmailag méltatlannak bizonyult a honfoglalást szentesítő diadal emlékéhez. A szakmai hátteret az MKI biztosította (volna). Legalább e téren menthető lett volna a film, mert 2020 nyarán elkészítettük a hosszas hibajegyzéket a javítási javaslatokkal. De az MKI-vezetés megakadályozta a korrekciós munkát (pedig lett volna rá elég idő!), figyelmen kívül hagyta az ötünk által jegyzett belső tiltakozó levelet, ehelyett a PhD nélküli, de Horváth-Lugossyhoz igen lojális Makoldi Miklós az MKI részéről „szakértette” az animációt (jóváhagyva minden hibáját), ami persze elbukott. Két PhD-fokozattal rendelkező kolléga, Kiss P. Attila (ő azóta habilitált is) és Haramza Márk kritikát publikált a filmről, Horváth-Lugossy dühét kiváltva. Hiába interveniáltam érdekükben Kásler Miklósnál, hogy áthoznám őket a Makoldi-igazgatta régészeti kutatóközpontból az LGYKA-ba, a miniszter szabad folyást engedett a főigazgató bosszújának: a kollégák el lettek bocsátva.
Fentiek fényében érthető, hogy Jankovics Marcell, az animációs művészet egyik legnagyobb alakja utolsó nagyinterjújában mily lesújtó szavakkal szólt a filmről és utózöngéjéről. „A jó szándékot értékelem, de a kivitelezés igénytelensége, a belefektetett rettenetes mennyiségű, hiábavaló munka látványa lehangoló. Nem fognak örülni annak, hogy ezt mondom, de engem nem lehet emiatt kirúgni az állásomból, mint ahogy kirúgták azokat, akik kritizálni merték. Valakinek ki kell mondania, hogy ez nagyon rossz irány. Ilyet nem szabad csinálni… le kéne vonni a tanulságot, méghozzá belülről, mivel, ha az a kör, amely magát hazafinak tartja, csak kívülről kap kritikát, egy idő után elhiszi, hogy a kritika nem is a produktumának szól, csupán a világnézete elleni támadás.”
A másik eset „Királyok és szentek – az Árpádok kora” kiállítás volt 2022-ben. A tárlat a Szent István Király Múzeumban (SZIKM) volt Székesfehérvárott, ahol 2017 óta dolgozom történész tanácsadóként. Eredeti kurátorai a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) régészei, Ritoók Ágnes és Simonyi Erika voltak, de az MKI vezetése rányomult a kiállításra, mondván, ne azok arassanak, akik vetettek: elérte, hogy új kurátort neveztek ki, mit ad Isten, Makoldi Miklóst. Az érdemi munkát persze a két múzeum munkatársai végezték el, és a tárlat gazdag anyagot vonultatott fel az Árpád-kor hagyatékából.
Csakhogy az ellentéteket nem lehetett szőnyeg alá seperni. Jellemző, hogy a kiállításról két kötet született. A nagyobbat a két eredeti MNM-es kurátor, a kisebbiket az MKI gondozta; az üggyel kapcsolatos állásfoglalásomat világossá tettem azzal, hogy az MNM-es kötetben publikáltam két tanulmányt.
Mindezek miatt 2021-ben az LGYKA MKI-ból való kiválását kezdeményeztem Kásler Miklós miniszternél. Persze naivitás volt azt hinnünk, hogy Kásler elengedett volna minket a Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) általa létrehozott presztízsintézetéből, ám László Gyula tisztességes emlékét tekintve jobb ötletem nem akadt. Sportnyelven szólva: amíg B. Szabó hősiesen fanyalgott a partvonalon kívül, addig mi emelt fővel akartunk levonulni arról a pályáról, ami igazából nem is volt a miénk.
Közben László Gyula sokat vitatott „kettős honfoglalás” elmélete és a magyar ősműveltség keleti eredetének értelmezése kapcsán akadt némi vitatkozni valóm (nem először).
A kiválásról folytatott tárgyalások a 2022-es országgyűlési választásokig húzódtak és sajátos „eredménnyel jártak: Kásler nem maradt miniszter, Horváth-Lugossy pedig elérkezettnek látta az időt, hogy azonnali hatállyal felmentsen engem. Tekintve, hogy az „elbocsátó szép üzenet” indoklása több valótlanságot tartalmazott, ezért munkaügyi pert indítottam.
Közben az LGYKA első felállása szétszéledt, és László Zoltán úgy halt meg, hogy édesapja tudósi hagyatékának ügye nem jutott előre.
A per nem ment végig. 2023 tavaszán Horváth-Lugossy megbukott, helyére Kásler érkezett. Vele egyezségi megállapodást kötöttem, ami egyebek mellett a rendkívüli felmentéssel történt eltávolításomat jogellenesnek mondta ki. A fejleményeket Hoppál Mihállyal megvitatva arra jutottam, hogy nekünk senki sem fog új intézetet alapítani, ezért a legtöbbet úgy érhetjük el, ha az LGYKA az MKI keretei között vesz részt a tudományos fordulat munkájában.
Hoppál professzoron és rajtam kívül új munkatársak alkották az LGYKA második felállását. Ezúttal Magyar Zoltán PhD és Agócs Gergely PhD tisztelt meg azzal, hogy elfogadta a közös munkára szóló felkérésemet. Az interdiszciplinaritás megmaradt, de a hangsúly megváltozott: három néprajztudós mellett egyedül maradtam történész. Így viszont a Hoppál Mihály által 1978-ban életre hívott „Mítosz és történelem” koncepció mentén haladva a magyar őstörténet szellemi hagyatékára tudtunk összpontosítani.
Nem sokkal később a múlt kézzel fogható hagyatéka mégis képviseletet kapott az LGYKA-n belül: Gábor Emese képzőművész csatlakozott hozzánk, aki a Magyar Természettudományi Múzeumban antropológusok szakmai irányításával képezte ki magát arcrekonstrukció-specialistává. Első „lászlógyulás” munkája egy XII. századi királyi házaspár III. Béla és Anna arcmásának újraalkotása lett. (Kevéssé tudott, hogy annak idején III. Béla utóéletéről is közölt tanulmányt László Gyula.)
Az MKI új vezetése 2023 első felében – hónapokkal B. Szabó János érkezése előtt – valódi tudományos fordulatot hajtott végre. Kutatóközpont-igazgató csak doktori fokozattal lehetett valaki, a főigazgató-helyettesi pozíciók be lettek töltve, elhatárolódtunk a pozsonyi csatás filmtől (bár ennek nyomát az MKI jelenlegi főigazgató asszonya, M. Lezsák Gabriella PhD eltüntette a honlapról). Az intézet romos hírnevének jót tett, hogy két Széchenyi-díjas tudósa lett: az egyik a visszatért Hoppál Mihály, a másik az új főigazgató, Kásler Miklós.
Szakmai szempontból ma sem látom indokoltnak B. Szabó János MKI-ba hívását. Viszonylag későn PhD-zott, így a „nagydoktori” címet aligha szerzi meg egyhamar. Felsőoktatásban nem dolgozott, ezért habilitáció nem várható tőle, de kiterjedt egyetemi kapcsolatrendszere sincs. Kapcsolati „tőkefelhalmozás” színterén tehát nem tudott többet beleadni a közösbe, mint bármelyik PhD-fokozattal rendelkező kolléga. (A régebb óta ott dolgozó és B. Szabónál felkészültebb Teiszler Éva PhD a történeti kutatóközpontot akkor is pont olyan jól el tudta volna vezetni, mint ahogy ma teszi.)
Ez idő alatt az LGYKA végezte munkáját, ahogy azt szűkre szabott személyi kerete engedte. A magyar őstörténet szellemi hagyatékának keleti kötődésére összpontosító kutatásunk során szaktanulmányokat és ismeretterjesztő írásokat jegyeztünk, hazai és nemzetközi konferenciák előadói voltunk.
Éppen a Mandiner biztosított fórumot arra, hogy a magyar ősműveltség keleti eredete elleni, ideológiai indíttatású támadás elhárításában kutatóközpontunk nagy terepmunka-tapasztalattal rendelkező néprajztudósai is részt vehessenek.
Ezt is ajánljuk a témában
Hoppál Mihály fölhívta a figyelmet, hogy a Csodaszarvas mondáját keresztény krónikásaink jegyezték le, akiket nem érdekelhetett az évszázadokkal későbbi nemzeti identitáskereső törekvés.
Szaktanulmányok formáját a Valóság folyóirat 2024/5-ös számában öltötte a témához fűzött mondandónk.
Saját „lászlógyulás” szervezésű interdiszciplináris konferenciánk, amely az Ipolyi Arnold-féle „Magyar Mythologia” (1854) megjelenésének 170. évfordulója előtt tisztelgett, annyi előadót mozgatott meg, hogy két napot vett igénybe. Az előadások legjava megtekinthető itt.
Szép emlékünk 2024 novemberéből, hogy az Isztambuli Medeniyet Egyetem „Török-magyar kapcsolatok a középkorban. Magyarrá lett török népek” konferenciáján az LGYKA mindkét korszaka képviseltette magát (Agócs Gergely, Katona-Kiss Attila, Magyar Zoltán, én).
Az LGYKA-ban tehát folyamatosan működött őstörténet-kutatás, függetlenül attól, hogy ezt valaki tudomásul veszi, vagy sem. Nekem viszont nem okoz nehézséget elismerni, hogy más kutatóközpontok munkatársai is évek óta komoly eredményeket mutattak fel. Az is tény, hogy B. Szabó kezdeményezésére később vettek fel jó szakembereket is, viszont velük a történeti kutatóközpontot növelte meg aránytalanul, amely újkortörténésztől keleti nyelvek filológusait is magába foglalta. Ez szerintem nem reform, hanem deform.
Közbevetőleg kérdezem: látta valaki B. Szabó Jánost nemzetközi konferencián előadni? Mert egy intézet szakmai tekintélyét azzal lehet növelni, ha egy munkatársa külföldön előadóképes; vezető beosztású kutatótól pedig ez kifejezetten elvárható.
Én mindenesetre az isztambuli konferenciaszereplés után néhány nappal, summa cum laude” minősítéssel tartottam meg habilitációs előadásaimat a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, 22 év szegedi egyetemi oktatómunkám termését takarítva be ezzel.
2025-re ráfordulva újra a gondok szaporodtak. Kásler Miklós kórházi-rehabilitációs kezelésre szorult, élete utolsó hónapjaiban már nem tudott megjelenni munkahelyén. Addigra a három helyetteséből csak egy maradt, Csornay Boldizsár PhD tudományos főigazgató-helyettes. Ám mielőtt hivatalosan is B. Szabó János váltotta őt e poszton, több hónapig gyakorlatilag ő helyettesítette Káslert.
Érdemes lenne megkérdezni Csornayt, milyen meggyőzésnek engedve lépett hátra B. Szabó javára.
Érdemes lenne megkérdezni Hankó Balázs PhD vezetői kinevezésekért/felmentésekért felelős volt ágazati minisztert az alábbiakról. Miért nem töltötte fel a főigazgatóhelyettesi pozíciókat? Miért legitimálta B. Szabót utólag főigazgatóhelyettesként? Miért hosszabbította meg 2025 márciusában újabb egy évre az akkor már egészségügyi ellátás alatt álló Kásler főigazgatói megbízatását?
Egy költségvetési intézmény esetében sosem lenne haszontalan ezek tisztázása. És nem elsősorban azért, mert ebbe a zavaros helyzetbe robbant be az I/10-es koponya ügye.
Gábor Emese 2023 óta végzett az LGYKA-ban arcrekonstrukciós munkát; szorgalmi feladat gyanánt eredményeit konferenciaelőadás és társszerzős szaktanulmány formájában is közölte, III. Béla és Anna királyné arc-újraalkotását az Alba Regia évkönyv 2023-as kiadásában. Az arcrekonstrukciók a székesfehérvári Szűz Mária Bazilikában eltemetett középkori uralkodók és előkelők koponyái alapján készültek a 2008-ban kiadott antropológiai kötet képanyagának figyelembevételével.
Gábor Emese felfigyelt az egyik Székesfehérvárott előkerült középkorú férfi és Corvin János időközben Lepoglaván (Horvátország) feltárt csontvázának, jelesül a koponyák morfológiai hasonlóságára. A székesfehérvári halott az I/10-es „elnevezést” kapta a szakirodalomban, és sajátosságai alapján eddig Habsburg Albert (†1439) és Hunyadi Mátyás (†1490) király jött szóba. (A morfológiai hasonlóságok miatt „lászlógyulás” köreinkben az „Igazságos I/10-es” tréfás elnevezéssel éltünk.) A téma hordereje miatt újabb szorgalmi szaktanulmányt tervezett Gábor Emese, hiszen az ő feladata „csupán” az arcmások elkészítése volt.
Az antropológus társszerzővel és lektorral megerősített dolgozat szerzői közé bevenni szántuk Kásler Miklóst; ez a fajta „tiszteleti” részvétel szokás a szakmában, s mivel Kásler professzor a királycsontok kutatásának szervezésében elévülhetetlen érdemeket szerzett, ezért gondoltuk illőnek ezt a gesztust. Ezért kórházi betegágyánál kerestük fel, amikor is aláírta a beleegyező nyilatkozatot. Azonban később szóbeli értesülésből megtudtuk, hogy eláll a szerzői névsorban való részvétel szándékától.
Ez a váltás nem volt jellemző arra a Kásler Miklósra, akit 2013 óta személyesen ismertem. Itt sajnos fel kell vetni annak kérdését, hogy Kásler professzor utolsó hónapjaiban mennyire volt döntésképessége birtokában, milyen tájékoztatást kapott az MKI ügyeiről, s beszélhetünk-e nála a hospitalizáció hatásáról. Kegyeleti okokból nem akarok e kérdésnél elidőzni, de témánk miatt annyit meg kell jegyeznem, hogy B. Szabó szavai – „Ő az utolsó pillanatig kontrollált, ellenőrzött és döntéseket hozott.” – nem is annyira a valóságábrázolást, mint a már halott emberre való teljes felelősség-áthárítást célozzák.
Eközben szivárgott ki a sajtónyilvánosságra „a hír”:
Ezt is ajánljuk a témában
Külföldi szakvélemény is megerősíti a Magyarságkutató Intézet egyik munkatársának azon sejtését, hogy Székesfehérváron azonosították Hunyadi Mátyás királyunk csontvázát – tudta meg a Mandiner. Reagált a Magyarságkutató Intézet!
B. Szabó talányos fogalmazással sejteti, hogy ezt a dossziét „nem a szél fújta ki az ablakon,” hanem időzített akcióként pattant ki az ügy. Nyilatkozata hatásvadász zárásaként visszatér rá, mondván: „Mindennél fontosabb volt, hogy meglegyen Mátyás koponyája a Hunyadi sorozat évadzáró epizódja előtt.”
Nehéz a csúsztatások és az abszurditások e kupacára komolyan reagálnom, de három általános szempont erejéig mégis megkísérlem:
1. Ismerve a XXI. század technikai viszonyait, a mobilok és az internet világában csak az nem szivárog ki, ami nem érdekel senkit.
2. Minden tudományos állítás, hipotézis hitelét az erősíti, ha előbb tudományos fórumon (könyv, szakfolyóirat) jelenik meg, aztán lesz híre ismeretterjesztő felületeken. Ebből következően a szakcikk szerzői a kiszivárogtatásban alapból ellenérdekeltek.
3. Az LGYKA-ban végzett munkánk tervezését mindig szakmai szempontokhoz, s nem a tévéműsorhoz igazítottuk.
Felpörögtek az események. MKI-s felkérésre a Magyar Tudományos Akadémia Antropológiai Osztályközi Tudományos Bizottsága véleményezte a sajtóban megjelenteket, ám B. Szabó mélyen hallgat arról, hogy Gábor Emese az őt ért dehonesztáló állításokat tételesen cáfolta.
Tanulmányunk végül is megjelent a Valóság (2025)/7-es számában, bár ezt B. Szabó szerint „egyetlen szakfolyóirat sem fogadta be.” Ez az állítása szintén valótlanság, mert a Valóság több tudományos bizottság, például a Történettudományi Bizottság által „A” kategóriásnak minősített szakfolyóirat.
Akkor most Mátyás, vagy nem Mátyás? Kitartunk az erős valószínűség mellett, ugyanakkor tanulmányunk ekként zárul: „Az I/10-es sorszámú csontváz és Corvin János Lepoglaván feltárt földi maradványai között az apa-fiú kapcsolatot csak akkor lehet bizonyosnak állítani, ha mindkét férfi maradványaiból sikerül értékelhető genetikai mintát venni.”
Májusban sor került az eltávolításunkra. Noha tényleg választhattam a közös megegyezés és a felmentés között, de az indoklás valótlanságai láttán kénytelen voltam újabb munkaügyi pert indítani. Gábor Emese ugyanígy tett.
B. Szabó megint homályosan sejteti, hogy egyikünk megvádolta az MKI munkatársait, mivel bezárták és erőszakkal akarták vele aláíratni a papírt. Talányos szavaihoz képest itt feltűnően pontos tényismeretet árul el. De mi csak húzódjunk vissza a balladai félhomályba és legyen elég annyi, hogy büntetőfeljelentés tétetett, amit a rendőrség befogadott…
Nem sokkal utánam B. Szabó is távozni kényszerült az MKI-ból; a körülményeket a jó öreg balladai félhomály palástolja előadásában.
Újabb balladai félhomály, hogy miért pont közel egy év múlva, éppen a kormányváltás után vált ily közlékennyé B. Szabó János. Ha ezzel akarja kompenzálni, hogy 2024–2025-ben egy haldokló idős professzor helyett kvázi-intézményvezetőként a NER kedvezményezettje lett, akkor ez nem volt valami ügyes próbálkozás részéről.
A főigazgató-váltás után az LGYKA archívummá minősült vissza. Jelenleg egy munkatársa – archívumvezető – van, mit ad Isten, Makoldi Miklós. M. Lezsák Gabriella a jelek szerint az első korszak „emberarcú” változatát kívánja megvalósítani.
Hogyan tovább? Újságírói kérdésre egyebek mellett azt hangsúlyoztam tavaly nyáron, hogy B. Szabó Jánostól és Makoldi Miklóstól egyenlő távolságot tartok.
Ha lehetséges, ma még szilárdabban állok ki ebbéli álláspontom mellett. Ugyanis aki e két személytől egyenlő távolságot tud tartani, az a tiszta lelkiismeret, a felelős-merész múltkutatói magatartás közelségébe juthat. Olyan tudósi erények közelségébe, amelyekből László Gyula mutatott követendő példát.
Szabados György
A szerző a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének megbízott kutatója, a Siklósi Gyula Várostörténeti Kutatóközpont történésze és a Szent István Király Múzeum történész tanácsadója.
A nyitóképen a szerző, Szabados György látható
Magyar és mongol tudósok eredtek Aba Sámuel királyunk őseinek a nyomába, és az izgalmas kutatás egészen az ázsiai és európai hunokig vezetett. Idén az ásatások újabb fejezete zárult le.
A kutatók az őstörténeti „krumplitól” a hunok kulturális identitásán keresztül a „barbár” hunok mítoszáig és Attila sírjáig minden lényeges kérdést fölvetettek.
A nagy vihart kavaró tanulmányban a honfoglaló minták helyett neolitikus egyéneket vizsgáltak, pedig Árpád magyarjainak nincs közvetlen genetikai kapcsolata a neolitikus Kárpát-medencei lakossággal.
Amikor Szabados György aggodalmának adott hangot a „demokratikus berendezkedést” illetően, még nem láthatta mindazt, amiben ma élünk. Nem láthatta, de sejtette, nagyjából mi fog következni.
Lesz-e végre sírja az igazságos Mátyásnak? Igencsak ránk fér, nemzeti egységet teremtene. Ungváry Zsolt írása.
Illetve dehogy lesz, ez teljesen más, ez valódi lakossági részvétel lesz a propaganda helyett.
Dr. Erőss Pál unokája felmentette a KEHI vezetőjét.
Gurzó Mária azt mondta, hogy soha nem tagadta és nem is fogja tagadni, hogy román nemzetiségű.
