Hogyan óvjuk meg a márkánkat a bitorlóktól?

Tegyük fel, hogy remek pékmester vagyok. Hosszú évek munkájával, lemondásával és – nem utolsósorban – jelentős anyagi ráfordítással létrehoztam és ismertté tettem a Csuda­kenyér pékségemet, amely mára országszerte velem azonosított hely lett: a jó és minőségi pékáru szinonimája. A pékségről és a termékeiről szóló csudakenyer.hu domént sokan látogatják, tudok rajta kommunikálni a vevőimmel. Az évek alatt közismertté váltam, kereskedelmi tévékbe járok, konferenciákon tartok előadást a modern, minőségi és vevőcsalogató pékségekről, valamint a szakma trendjeiről. A márkát, némi pénz ráköltésével, már régen védjegyeztettem. Éppen hátradőlnék, hogy élvezzem a munkám gyümölcsét, amikor hírt kapok arról, hogy valaki egy másik városban Csuda Kenyér néven pékséget üzemeltet, és honlapja is van – mit ad Isten – csudakenyer.com néven. A pékárui minőségéről semmit nem tudok, de látom a Facebook-oldalán, hogy sokan gratuláltak neki, amiért betársult az üzletembe, illetve páran csodálkoznak, hogy az én pékségem vacak péksüteményeket kezdett gyártani. Ügyvédhez fordulok, hagyok nála egy tetemes összeget, majd néhány hónap alatt rá tudjuk venni az illetőt, hogy ne folytassa tovább a jogsértést; megígéri, hogy felhagy a név használatával. Éppen megnyugodnék, de azt látom, hogy a korábbi helyen az illető megnyitotta Csupakenyér pékségét, ezenfelül hirtelen tele lesz az ország Csuda (jó) Kenyér, Csuda­zsemle és hasonló nevű helyekkel. Nem elég, hogy mindenki az én beletett munkámon akar meggazdagodni, de semmivel nem tudom megakadályozni a rossz minőségű pékáruk elterjedését és azt, hogy mindezt velem azonosítsák. Hirtelen semmisnek tűnik a sok rááldozott munka, idő és pénz.

A fenti eset a valóságban is megtörtént, kísértetiesen hasonló folyamattal. Azzal nem lehet vitázni, hogy a mai világban egy erős, a fogyasztók által a minőséggel és/vagy a megbízhatósággal összekapcsolt brand nagy érték, amelyet a tulajdonosok csak folyamatos, nehéz munkával és rengeteg pénz invesztálásával tudnak felépíteni és fenntartani. Éppen ezért elvárhatják, hogy a jogrendszer védje meg az általuk beletett tőkét és energiát. De mit tud tenni a jog?

Ha a kellően gondos brandtulajdonos védjegyoltalmat kért és kapott az elnevezésére, esetleg a logójára, úgy mindenki, aki a védjegyokiratban írtakkal, az úgynevezett árujegyzékkel azonos terméket gyárt vagy szolgáltatást nyújt a védjeggyel egyező vagy azzal összetéveszthető név alatt, védjegybitorlást követ el – ennek megállapítására peres eljárásban van lehetőség. Ha a bitorlás megállapítható, a bíróság a károkozót többek között a tevékenység abbahagyására kötelezi, eltiltja a további jogsértéstől, és megköveteli azt is, hogy nyilatkozattal vagy más megfelelő módon adjon elégtételt. Ez eddig mind szép, de mi tartja vissza a jogsértőt az újabb bitorlástól? 

A védjegytörvény erre a problémára két megoldást is kínál, de egyik sem képes teljes mértékben betölteni a funkcióját. Egyfelől lehet a védjegybitorlótól kártérítést követelni, de egy polgári perben mindig a károsultnak kell bizonyítania egyrészt, hogy kár érte a károkozó magatartása miatt, másrészt a kár összegét. A kár leginkább a bitorló tevékenysége miatti kisebb forgalom lehet, annak bizonyítása azonban, hogy összegszerűen mennyivel lenne nagyobb a forgalma, ha nem bitorolják a védjegyét, lehetetlen vállalkozás. Másfelől, és ez a könnyebbnek látszó út, a védjegyjogosult követelheti a védjegybitorlással elért gazdagodás visszatérítését. Ebben az esetben nem kell a kárt bizonyítani, elég azt bemutatni a perben, hogy mennyivel gazdagodott a bitorló a jogsértés elkövetésével. A kérdés viszont az: megállapítható-e gazdagodás akkor, ha mondjuk a bitorló vállalkozás egyáltalán nem nyereséges, azaz nincs kimutatható gazdagodása? A bírói gyakorlat ezt a helyzetet azzal oldja meg, hogy úgy veszi, mintha a védjegybitorló licencszerződést kötött volna a jogosulttal, de a díjat nem fizette volna meg – amit akkor is meg kell fizetni, ha a bitorló egyáltalán nem nyereséges. Ez a módszer könnyen célravezető tud lenni azon brandeknél, amelyek gyakran engednek védjegyhasználatot másoknak, ilyen például a McDonald’s vagy a Costa Coffee. 

De mi legyen az olyan, a bevezetőben említett pékséghez hasonló cégekkel, amelyek nem adogatják pénzért a védjegyüket, hanem maguk szeretnék használni? Ilyenből jóval több van a hazai kis- és középvállalkozók körében. Egyetlen lehetőség marad számukra: a bíróság a perben igazságügyi könyvszakértő bevonásával, szakértői bizonyítás körében állapítja meg a gazdagodás mértékét, amit a bitorló köteles megfizetni. Bár igazságügyi könyvszakértő sok van az országban, olyan közülük, aki védjegyügyekben el tud járni, csak néhány. A szakértői díjuk jellemzően két-három millió forint vagy annál is több, ezt az összeget a pert indító védjegyjogosultnak kell befizetnie, és csak a procedúra végén tudja behajtani a bitorlótól. Ha ehhez hozzávesszük az illetéket – újabb akár két-három millió forintot – és az ügyvédi díjat, máris látjuk, mekkora invesztíciót igényel, hogy valaki érvényesítse az igazát. Ráadásul a bitorlók gyakran cégek, amelyek egy-egy ilyen per végére valahogy mindig elszegényednek, így nemhogy a gazdagodás, de még a perre ráfordított valós költség sem hajtható be rajtuk. Érthető tehát, hogy fiktív pékségünk sok valós hazai sorstársával együtt 

és lerontását, semmint hogy újabb jelentős összegeket égessen el fölöttébb kétséges hatásfokkal. Pedig az erős márkák fontos építőkövei a hazai gazdaságnak.

Megváltozhat-e a gyakorlat? Nos, a magyar polgári jognak van egy olyan – részben hasonló igény által életre hívott – jogintézménye, amely valódi megoldást jelenthetne. Az új polgári törvénykönyv 2014-es hatálybalépéséig a személyhez fűződő jogok (jó hírnév, névviselés, képmáshoz fűződő jogok stb.) megsértése esetén a szankcionálás éppen olyan problematikus volt, mint jelenleg a védjegybitorlásé. Kártérítést lehetett követelni, de ahhoz előbb vagyoni vagy nem vagyoni kárt kellett igazolni, ami sokszor hosszadalmas és nehézkes volt. Ezért került be az új Ptk.-ba személyiségi jog megsértése esetére a sérelemdíj jogintézménye. A sérelemdíjat a jogsértőnek kell kifizetnie a sérelmet szenvedettnek, a mértékét viszont az eset körülményeire tekintettel a bíróság határozza meg. Ez esetben tehát nincs szükség külön szakértői bizonyításra, a sérelmet szenvedett károsodásának vagy a jogsértő gazdagodásának megállapítására elég a jogsértés tényét bizonyítani. Ezzel az eljárás nemcsak olcsóbbá válik, de le is rövidül a szakértői bizonyítás mellőzhetősége miatt. Ha fontosnak tartjuk a hazai szellemi tulajdon védelmét, a jogalkotónak érdemes lenne megfontolnia a sérelemdíj intézményének bevezetését a szellemi tulajdon területére is. 

Nyitókép: Shutterstock