Hasznos idióták régen és most – avagy ki volt Otto Katz, a szovjetek kilencéletű szuperkémje?

Alig van hét, hogy ne hallanánk a goebbelsi propaganda kifejezést honi sajtóviszonyainkra, de személyekre is vonatkoztatva. Olyan gyakran csendül fel vagy harsan, hogy lassan élét veszti a jobb sorsra érdemes, üde és kulturált kifejezés. Mellyel nem az a legnagyobb baj, hogy a gyilkolászással állít egy sorba választáson teret nyert embereket és jogállami korlátok közé szorított intézményeket, hanem az egyoldalúság. 

Otto Katz neve aligha ismerős. Nem számítva néhány italos természetű egykori népművelőt, akik megmaradva nekünk régről most a svéd posztmodernben dagonyáznak. Ám nem a Švejk tábori lelkészéről van itt szó, hanem egy tényleges személyről. Aki legjobban az André Simone álnevet szerette használni, és 130 éve, 1895-ben született Jistebnicében, a Monarchia egyik ötezer fős cseh falucskájában. Németajkú zsidó családjában gyárost, jogász-történészt találni, ami persze nem magyarázat arra, hogy miért érezte már fiatalon, hogy az emberi faj ellensége kell legyen. Szülei talán kevésszer kóboroltatták a falu körüli illatos mezőn.

Akárhogy is, angolul, németül, franciául és oroszul is megtanult, apja pedig a kereskedelmi iskola után bevágta a k. u. k.-ba, hogy az ölésben is képzettsége legyen. Szerencséjükre 1914-ben kitört a világháború, privát körülményei azonban megakadályozták a kiteljesedést. Megsebesült, kétszer dezertált, várfogságra ítélték, 

Ezt kúrálni Prágába települt, ahol Kafkával, Egon Erwin Kischsel és más avantgárdokkal barátkozott. Közben gazdag aranyifjúnak álcázta magát, aki szereti a nőket és az alkoholt. Eszmei fejlődésének egyik szép grádicsa Redl ezredes, a homoszexuális orosz kém története. Redl, a galíciai Lembergből, 1913-ban önkezével fejezte be földi életét, hogy 1985-ben Szabó István drámai elemekkel átszőtt, tartalmas és tanulságos filmet készíthessen nekünk.

Katz 1921-ben Európa akkori Bangkokjába, Berlinbe tette át a székhelyét. Sok ezer talajt vesztett egzisztencia várt a tehetségére, és persze sok kiló kokain. Szellemi gyarapodásához azonban ez kevés lett volna, úgyhogy belépett a Német Kommunista Pártba, s elvégezte a Nemzetközi Lenin Iskolát. A jeles intézmény 1926 és 1938 között 60 ország 3500 tudásra szomjas ifjúját képezte ügynökké Sztálin és a Komintern számára. 

Katz egy évtizedig gonoszkodott Berlinben, többek közt Brecht színházában, kommunista lapoknál és kiadóknál. Idővel felismerte, hogy hiába a sárm (róla mintázták a Casablanca Laszlóját), annyi meghódított asszony és kishivatalnok, egy emberöltő kevés lesz, hogy milliókat hajtson a piros zászló alá. Ez ösztönözte, hogy új eszközöket találjon ki a propaganda terén. Első lépésben csoportokba sorolta a meghódítandó tömeget. A hierarchia csúcsán azok a tehetséges, nagy hatású művészek, írók, közéleti emberek álltak, akik a munkájukkal eleve tömegeket érhettek el. Számukra akár halhatatlanságot is ígért, de egyéni hajlamaikból fakadó vágyaik azonnali kielégülését feltétlenül. Hírnevet, pénzt, hatalmat, nőt, alkoholt és drogot. 

A görcsös aktualizálás hibájába nem esve, célszerű az összevetés. 

A másodikba csoportba Katz azokat sorolta, akik némi baksisért hajlandók voltak újságba, könyvbe, képbe, szoborba, egyetemi előadásba szerkeszteni az igét (vö.: genderszak). A harmadikba végül azok kerültek, akik semmit sem értettek a világból, és ellenszolgáltatás nélkül agitáltak Katz oldalán bárhol és bármikor. Őket az egyszerűség kedvéért „hasznos idiótáknak” nevezte, a közösségi médiából talán rémlik a típus.

Katz pechére, mire kellő elméleti és gyakorlati tudás birtokába jutott az agitpropban, jöttek a nácik, és mindenkit hazazavartak a kotyvalékaikkal. Illetve nem. Egyeseket a maguk oldalára állítottak, a többit meg eltiltották a pályáról, vagy táborba zárták. A népszerű Heinrich George karakterszínész Brechtnél kezdte, Goebbelsnél folytatta, és 1946-ban fejezte be egy NKVD-táborban agyonverve, hogy aztán a mai Berlin kihantoltassa, s díszsírhelyet (!) adakozzon neki. Ennyi átállás még egy élőtől is sok. A típusról mesél Szabó István 1981-es, Oscar-díjas Mephistója. Tisztelegjünk a film előtt, a mai Hollywoodban ilyen önvallomás már nyerne.

bár többek szerint Trockij mexikói feldarabolása sem volt kis munka. A film városába 1935-ben érkezett, és sejtelmes mosolyával olyanokat nyert meg, mint Fritz Lang, Billy Wilder, Dietrich, Garbo, Chaplin, mert R. Gere, S. Penn és R. De Niro sem új a nap alatt. Hamarosan megalakult a Náciellenes Liga, és jöttek a filmek , illetve ömlött a pénz a mozgalomba. Chaplin 1940-es A diktátora még örökbecsű, pártállástól függetlenül élvezhető, az 1957-es Egy király New Yorkban azonban már Katz hatását tükrözi. Nem csoda, hogy 1972-ig tiltva volt bemutatni az USA-ban. Van benne színház, újság, elnyomó mccarthyzmus és progresszív iskola. Fő jelenetében Chaplin, mint elszegényedett egykori szláv király, egy intézetet látogat meg, ami kényszermunkatáborra hajaz. A fiúk a hatalom emberét látják benne, főzelékbe ültetik stb., egy angyalarcú tízéves pedig fejére olvassa osztálya bűneit és a kommunista kiáltványt. A gyerek tündéri (Chaplin saját fia), a jelenet mégis hamisság. Hatalom nélküli világot követel, mert az (és ezek szerint a jogállam és a nyugati demokrácia is) gonosz, ráadásul mindez egy elragadó gyerekszájba adva. „Mestermű”, s kesereghetünk, 

Katz pont úgy végezte, ahogy a nagykönyvben, a Sötétség délben címűben Koestler Artúr megírta. Előbb feljelentette az NKVD-ben mentorát, a nagypályás, de a sztálini tisztogatások miatt 1936 után kiábrándult Willi Münzenberg kémet, majd 1952-ben maga is fellépdelt Prágában az akasztófa alá, hogy rövid időre búcsút vegyen az elvtársaitól. Koestler, miután kigyógyult a kommunizmusból, többször is írt Katzról, dacára, hogy a spanyol polgárháborúban Katz megmentette az életét. Tegyék össze a maiak a kezüket, hogy már nem a Kominternből kell érettségizni, annyi a kanyarulat!

150 éve született Károlyi Mihály, aki szintén Katz terméke volt, amikor épp Párizs megbolondításán dolgozott. Tudni kell, hogy volt itt egy züllött elit tele hírességgel, orgiákkal, szellemi központja a Vogue világdivat lap volt. A Magyarországon világhíres stylistkar okán talán ismerős a miliő. A lap küldte el kirándulni a Szovjetunióba Károlyit, hogy nejével készítsenek fényképes riportot a Kánaánról, az Új Ember típusáról és az Emancipált Szovjet Nőről; 

Károlyi különben az emigrációban nyomorgott, minden munka után kapott, hisz birtokait Magyarországon elkobozták, családja nem állt szóba vele.

Még egy magyar szál van, mert Gerő Ernő hídverő meg a többi most nem érdekes. Katznak és Károlyiéknak kitűnő kapcsolatai voltak az angol belbiztonsági minisztériumhoz a kommunista Ellen Wilkinson, későbbi miniszter révén. Károlyiné testvére, Andrássy Klára grófnő 1941 áprilisában, 43 évesen erőszakos halált halt Raguzában. Mindenféle hír elterjedt róla. Gyógykezelésre ment oda, mint minden tavaszon, illetve angliai emigrációba tartott. Bomba ölte meg kocsiban, postán, hotelben. Senki sem tudta, hogy ki ő, de lengyel, angol és magyar társakkal utazott. Az esetét az olaszok, pontosabban az amerikai konzul vizsgálta ki 800 kilométeres távolságból. Óvatosságból meg is semmisítette a holmiját, például az ékszereit, amelyeket aztán Klára fia angolokon keresett. Mindeközben már egy hete hulltak a bombák, mivel 6-án Németország megtámadta Jugoszláviát,

Klára keresztényszocialista, legitimista, konzervatív politikus volt, Apponyi Albertné egyik tanítványa, jobbkeze a szociális munkában. 1937-ben kibékült Károlyinéval, és Párizsba utazott hozzá, hogy kezelje annak tüdőbaját. Károlyiné később azt híresztelte, hogy sok éjszakát átbeszélgettek hármasban, s Klára megtért a szocializmus oltára előtt. Mi több, belépett a cseh kommunista pártba, terrorakciókat szervezett a megszállt Lengyelországban, náci vonatokat robbantott fel. Nem csodálkoznék, ha közben fekvőtámaszozott is volna, illetve, hogy ezen őrültségek Katz fejéből pattantak volna ki, sőt, talán ő ölte meg a zűrzavarban Klárát valamiért. Akinek halálhíréről frissiben Károlyiné még olyan közönnyel írt két mondatban a naplójában, mintha a reggeli cipőfűzésről számolna be.

Jusson eszünkbe Klára mártíromsága, ha legközelebb a goebbelsi propagandáról hallunk.

Nyitókép: Otto Katz (Wikidata)

***