„Építs házat, ültess fát, nevelj fel egy gyereket, írj egy könyvet, és nem éltél hiába” – a Libri-díjas Dreher-szimfónia szerzője a Mandinernek

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton

Miért pont most?
Miért ilyen későn? Valóban, általában jobb, ha az ember még hosszú, sötét hajjal kezd bele nagyobb dolgokba. Nekem viszont így adódott.

Hirtelen összeálltak a csillagok?
Valami ilyesmi. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az írásnak már többször nekifutottam korábban is; harmincéves álmom volt, mondtam egyszer valahol, és most már ehhez ragaszkodom. A vágy, hogy ebben a formában is nyomot hagyjak magam után, tényleg régóta, talán már a gyerekkorom óta bennem van. Építs házat, ültess fát, nevelj fel egy gyereket, írj egy könyvet, és nem éltél hiába, szól a kínai mondás is, amit abszolút a magaménak érzek, és az első három pontot viszonylag hamar kipipáltam, négy gyerekem van például. Hogy miért tartott ilyen sokáig, mire az első regényem megszületett, arra meg elég egyszerű a válasz.

Mégpedig?
Már nem lehetett tovább húzni dolgot. És igen, kellettek hozzá azok a meseszerű fordulatok is, amelyek szinte kikényszerítették belőlem ezt és éppen ezt a történetet. Ha ugyanis nem találkozom egy társaságban a későbbi szerkesztőmmel, Csapody Kingával, és ha nem éppen azokban a napokban viszek el néhány üzleti vezetőt a kőbányai Dreher Sörgyárakba üzemlátogatásra, ahol a vezérigazgató, Békefi Gábor tart izgalmas előadást nekünk, valószínűleg egészen másfelé indulok el. A családregény ötletét Kinga adta, a Dreherekbe meg első hallásra beleszerettem. Mintha ezt kerestem volna egész életemben: egy famíliát, amelynek a sorsán keresztül elmondhatom, amit az üzletről, az üzleti döntésekről, a gazdaságról gondolok. Miközben a szövegben benne vannak a hobbijaim, azaz a történelem és a kultúrtörténet, és benne vannak olyan híres emberek, akik éltek, és olyanok is, akik nem. Innentől kezdve pedig senki, még én magam sem tudtam megakadályozni, hogy végleg eluralkodjon rajtam a mesélés vágya.

Nem lett volna mégis kevésbé macerás összerakni egy jó kis üzleti tanácsadó könyvet?
Egyrészt nem biztos, hogy az kevésbé lett volna macerás, másrészt akkor biztosan csak egy szűk közösséghez tudtam volna elérni. Én viszont mindenkihez akartam és akarok a jövőben is szólni. Itt van például az édesanyám, akinek sok más mellett nem lehetek eléggé hálás azért, mert kicsi gyerekkoromban az első könyvet a kezembe adta, és akinek ajánlom a Dreher-szimfóniát is. Szegény, nyolcvanhárom éves koráig várta, hogy a fia beváltsa az írásra vonatkozó ígéreteit, de kötve hiszem, hogy ha végül egy „hogyan legyél jó üzletember?” típusú művel állítok be, lázasan ráveti magát.

Azt mondta, a Dreherek négy generációján keresztül – nem véletlen a címben szereplő szimfónia szó – mindent el tudott mondani, amit az üzleti világról gondol. De mit is?
Erről napokig tudnék beszélni, de megpróbálom összesűríteni néhány mondatban. Közel két évtizede dolgozom együtt vezetőkkel, az utóbbi tizenöt esztendőben a bizalmukat élvezve tanácsadóként. Ez idő alatt rengeteg üzleti döntést láttam, illetve ezek hátterét, az összetevőket, amelyekből az a finom szövet készül, amit mi vállalati sikernek vagy vállalati kudarcnak hívunk – a kettőt sokszor egy hajszál választja el egymástól. A legfontosabb tapasztalatom az volt, hogy amikor üzletről beszélünk, az mindig elsősorban emberekről szól. Arról, hogyan kapcsolódnak egymáshoz, és hogy az a finom műszer, elme, ami mindannyiunkban működik, bizonyos szituációkban merre irányít minket. A Dreherek esetében sem volt ez másképp; az ő sorsuk – üzletileg is – szintén az egyéni döntéseken múlt. A dinasztiaalapító Franz Anton Drehernek döntés volt otthagyni a német kisvárost, a szegénységet, és elhajózni Bécsig a bizonytalanba, döntés volt már kicsiben is a minőségre alapoznia, és döntés volt az is, hogy minden generációban taníttatják a gyerekeket nemcsak az üzletre, de az attól távol eső területekre is.

Ennyi lenne a siker receptje: megtanulni jól dönteni?
Is. És hogy mindig a jövőn legyen a fókusz, ami a Dreherek egymást követő nemzedékein keresztül ugyancsak jól kirajzolható. Van egy kis csapatom, egy magyar vállalatvezetőkből álló, nagyjából százötven fős üzleti közösség, a szlogenünket is a regény írása közben, tőlük inspirálódva alkottam meg: a vezető dolga, hogy időben lássa a jövőt. Mindegy, hogy egy, három, öt vagy tizenöt évről beszélünk – különböző korokban különbözők a tervezési fázisok –, de az biztosan nem lehet sikeres, aki nem a jövőbe néz. Gondoljunk csak bele, milyen jó érzék, okos előrelátás kellett hozzá, hogy a második generációs Dreher Antal gőzgépet állítson üzembe. A többieknél egy lépéssel előbb járva felismerte annak a technikai ugrásnak a szükségességét, ami a 19. század közepe táján egész Európában megváltozó társadalmi környezetben nemcsak hogy a Dreher-cég életben maradását, hanem a további gyarapodását is garantálta. Mert mi történt ekkoriban? Hirtelen tömegek kezdtek a városokba áramlani, akiknek az igényeit ki kellett szolgálni, többek között az abban az időben a szinte egyetlen biztonságos folyadéknak számító sörrel. Ugyanígy az első világháború idején, amikor ismét nagyot fordult a világ, a Dreherek rájöttek, hogy már nem csupán sörre van szükség nagy mennyiségben, de többek között gabonára, tápszerre, gyógyszerre is. Ma úgy mondanánk, villámgyorsan lekövették a fogyasztói igények változását. Tuti, ha most élnének, és mondjuk borászatuk lenne Nyugat-Magyarországon, ez után a nyár után erősen elgondolkoznának rajta, nem volna-e érdemes belevágni új, a szárazságot az eddigieknél jobban tűrő szőlőfajták telepítésébe.

Vagyis ez az érzékeny jövőbe látás a másik fő hozzávaló?
Igen. És van még egy harmadik fontos elem is. A család. Hogy az egy vérből valók összetartása soha nem megkérdőjelezhető. De az egyensúly csak addig tartható, amíg a feladatok érdem és talentumok szerint osztódnak le – nem elég csupán azonos nevet viselni.

Ahogyan a regény egyik fókuszmondata is hangzik, miszerint „nincs az a csapás, amit a család védelmében és a család által védve ne lehetne elviselni”?
Pontosan. Ha megnézzük ennek a famíliának a százötven évét, mégiscsak tele volt töréssel. Eleve mozgalmas történelmi időszakban – napóleoni háborúk, a 19. század forradalmai, az ipari forradalom, az első világháború, a nagy gazdasági világválság, a második világháború – kellett helytállniuk. Ehhez járultak még a személyes tragédiák. Dreher Jenő ráadásul megérte az 1948-as államosítást is; a kommunisták ellen semmiféle találékonyság nem használt. Megrázó és egyben felemelő pillanat volt, amikor az egyik, már nyolcvanon felüli Dreher lányt egy tévéstáb elkísérte a család egykori martonvásári kastélyába, és a riporter kérdésére, hogyan lehetett felfogni azt, hogy minden, ami az övék volt, egy pillanat alatt megsemmisült, úgy válaszolt: „Az Isten adta, az Isten elvette.” Elég mély bölcsesség. És egyben mutatja a nemzedékről nemzedékre örökölt képességet: a túlélését. Ha van a könyvemnek, divatos szóval, üzenete, akkor ez az: a Dreherek a túlélésből mutathatnak példát nekünk.

Ön is beszélt az anyaggyűjtés során a leszármazottakkal? Mennyi egyáltalán a könyvben a valóság, és mennyi a fikció?
Számít ez? A Dreher-szimfónia nem életrajzi, még kevésbé történelmi munka, hanem szándékosan és bevallottan egy kalandosnak és izgalmasnak szánt családregény a mába mutató tanulságokkal. Rokonokkal nem találkoztam, a levéltárakat sem jártam, de az interneten rengeteget kutattam. Nemcsak a főszereplőkről, hanem a különböző időszakokról és azok jellemzőiről is. Igyekeztem minél több eredeti helyszínre eljutni. Például Bécsben sok ilyen fennmaradt, és persze jártam a már emlegetett kőbányai Dreher-múzeumban, a martonvásári kastélyban, s kimentem a Kincsem Parkba is, ahol megnéztem azt a pici táblát, ami annak a lónak állít emléket, amelyik ott egy bizonyos pillanatban tragikus körülmények között elpusztult. Rengeteg rejtett, egykor a Dreherekhez kötődő helyszín van.

Például?
Ahol most ülünk, az Andrássy út egyik hoteljében is akad egy olyan tökéletesen megmaradt, gyönyörű faburkolatos, faparkettás, eredeti bútorokkal berendezett helyiség, amely az én felfogásomban a Haggenmacherek tágyalószobája lehetett; a két nagy sörgyároscsalád Dreher Jenő házassága révén egyesült. Ezek a helyek jó inspirációt adtak, hogy a tényeket aztán kedvem szerint összegyúrjam a képzeletem teremtette alakokkal és szituációkkal, az olvasóra bízva annak eldöntését, mi az igaz, mi nem. De ahogyan az lenni szokott, sokszor a leghihetetlenebb dolgok a legvalóságosabbak. Például az, hogy egy férfinak a 19. század első felében hetven­öt évesen születik meg az első fia a nála fél évszázaddal fiatalabb feleségétől, inkább tűnhet kitalációnak, mint hogy apáról fiúra száll egy fontos jegyzetfüzet. Akárhogy is, nekem íróként egyetlen célom van, hogy olyan mesét kanyarítsak, amivel bevonom, majd bent is tartom a történetben azokat, akik megtisztelnek vele, és benéznek az ablakomon. Ezért mindig örülök, amikor olyan olvasói visszajelzések jönnek, hogy „jaj, nem tudtam letenni”. Egy ilyenből egyébként azt is tudom, mennyi idő alatt lehet egyhuzamban a végére érni. Nagyjából tizenhat óra kell hozzá.

Eszerint nagyon is van igény a romantikára.
Én úgy érzékelem, hogy igen. Annak ellenére, hogy már csak a korszak miatt – a regényidő nagyjából a romantikára esik – sem tehettem meg, hogy tőmondatokban írok. Ez, különösen az első tételben, megnehezítheti az olvasást, de ha rááll az ember agya, szépen ki is ragadhat a mából. És ahogy haladunk előre az időben, a szöveg is egyre szikárabbá válik; a világ különösen a 20. század elején bekövetkező változásait igyekeztem a magam szerény eszközeivel ily módon is érzékeltetni. De ez nem valamiféle lineáris dolog. A szimfóniát alkotó négy generációról már volt szó, de mellettük ott van még a zenekar, a kórus, a komorabb és a vidámabb tételek – ezek adódnak össze végül egy sokszólamú, a reményeim szerint mégis egységes művé.

Múlt héten megjelenő új kalandregénye ugyancsak a romantika korában játszódik. Ez is egy döntés volt, nem letérni a bevált útról?
Igen is meg nem is. Valóban egy romantika korabeli történetről van szó, de ezúttal egy teljesen fiktív főszereplővel, egy általam Késmárki Bertalannak elnevezett fiatal fiúval. Amikor a Dreher-szimfóniát befejeztem, megfogadtam, hogy akármilyen csábító is, többet olyan könyvet nem írok, amelynek a főhőse vagy főhősei valóban éltek, pláne ha ilyen emblematikus alakok voltak. Nem szerettem volna, ha beskatulyáznak, és az ilyesmi íróként, az ismert tények miatt, valamennyire korlátoz is. A fiktív főhős viszont felszabadít. Az időszakot, mivel a kedvencem, nem tudtam elengedni, ezért a körítés, azaz a helyszínek vagy a mellékszereplők nagy része abszolút valós. 1862-ben indulunk, és terveim szerint a harmadik rész végére eljuthatunk akár az első világháborúig is.

Miért ez a kedvenc?
Van rá egy praktikus és egy érzelmi válaszom. Ez az a kor, ami viszonylag jól dokumentált, jól kutatható, sőt az emlékei kézzelfoghatóan is itt vannak velünk: ha csak végigsétálunk itt, az Oktogon környékén, az utcák akkoriban élő emberek nevét őrzik, és áll még az abban az időben épült bérpaloták, -házak közül is jó néhány. És persze remek lenne megint olyan pezsgő korban élni, amikor ennyi lehetőség állt Magyarország előtt.

Jöhet még ilyen?
Hogyne jöhetne. A lehetőség bennünk van.

„Ami rajtam múlik, rajtam nem múlhat”?
Igen. Ezt a jelmondatot adtam a Dreherek szájába, és ha úgy tetszik, ez az én krédóm is. Ha mindenki megteszi, ami tőle telik, és hajlandó közben a közösséget is építeni, semmi akadálya a felemelkedésnek. Én is csak író lettem valahogy. Eddig óvatosan bántam ezzel a kijelentéssel, de most, hogy a második kötetem is megjelent, már határozottan merem állítani magamról.

***

Késmárki Bertalan kalandjai 

– Az ígéret szép szó

Iglódi Csaba a Dreher-szimfóniához hasonlóan az Athenaeum Kiadónál megjelenő új regényének főszereplője Késmárki Bertalan. A három­részesre tervezett sorozat első kötetében egy éven át, 1862-ben azt követhetjük nyomon, hogy a kolozsvári lelenc­házból szökött kamasz fiú miként találja meg a boldogulását a kiegyezéshez vezető korban, miközben folyamatosan egyensúlyoz a szolgálatkész fiatalember és a hétpróbás csibész kettős szerepében. Mi lesz a beavatókkal, akiknek mindent köszönhet, de akik olykor a rá leselkedő végzet megtestesítői is? Ki ejti rabul a szívét? Kikkel köt életre szóló barátságot? Ezekre a kérdésre keressük vele együtt a választ a 19. század második felének nyüzsgő, mese­beli Pest-­Budáján.