Mindez van valahol - Szilágyi István halálára

Nyitókép: Wikipédia

Így jár az ember, amikor halogatja a dolgokat. Ugyanis jó ideje tervbe volt véve, hogy kellene egy interjút csinálni Szilágyi István íróval. Egy-két éve tettem is erre egy kísérletet, de kiderült, hogy már nagybeteg, és interjúra nem lesz lehetőség. Előbb kellett volna, de most már hiába kesergek ezen. Keseregni más miatt kellene most, de ez talán nem a legjobb kifejezés mégsem. 

Meghalt Szilágyi István Kossuth-díjas és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett író. Volt számos egyéb díja is, de azokat most felesleges itt mind felsorolni. Nem teszek úgy, mintha behatóan és részleteiben ismertem volna az életművét. Közel sem olvastam minden megjelent könyvét, a Kő hull apadó kútba című regényét viszont elolvastam kétszer is az elmúlt húsz évben. Zseniális regény, ami így persze elég semmitmondó kijelentés, mert szinte hetente olvashatunk efféle bombasztikus megállapításokat frissen megjelent könyvekről, amelyek többségére pár hónap múlva már senki sem fog emlékezni. A Kő hull apadó kútba kivételes erejét nyelvének megformáltsága adja. 

Eloldja, de úgy, hogy közben mégis a földhöz van a legmélyebb köze. Szilágyi igazi nyelv- és világteremtő volt, ami köztudottan a legnagyobbak erénye. A Kő hull apadó kútba közeli rokona – talán meglepőnek tűnhet – a kortárs amerikai irodalom nemrég elhunyt óriása, Cormac McCarthy néhány könyve lehet. A Véres délkörök vagy az Átkelés. Első látásra egymástól nagyon távol álló életművek ezek, de a mélyben, a homályos rétegekben mégis van valami, ami mélyen összefűzi őket. 

Szilágyi nyelve olyan, mintha egyenesen a földből sarjadt volna ki. Nem véletlen, hogy egyes kritikusai ezt a nyelvet Arany János nyelvteremtő géniuszához hasonlították. A balladák drámaisága, az egyszerre szikár és folyondárként szerteágazó mondatok, amelyek még bírnak azzal az erővel, amely az irodalomból mára jórészt kiveszett. Mert nézzük csak, hogyan is kezdi Szilágyi ezt az emlegetett regényét: „Azon a kora tavaszi éjszakán a fejedelem is megfosztatott attól, hogy csizmáit későbbi korok hajnali harmata áztathatná. Többé nem indult Jajdonba szökve, bujdokolva, nagy hegyeknek ormán túlról, őszi fellegek lepte idő tájairól. Mert többé nem volt, ki lovát kantárszáron fogva Jajdonba elvezesse a hét emberöltővel későbbi jelenbe. Fekete meg piros lovak vontattak gyászhintót. Fecskék hulltak cséplődobba. Agyag emésztett temetési menetet.” 

Nem akármilyen regénykezdet, ismerjük el. Aki így kezd egy regényt, valamit nagyon tud arról, hogy mit jelent az irodalom eredendő, ősi láttató ereje. A prózának ezt a típusát nagyon nehéz elválasztani a költészettől, és nem is kell elválasztani. Az eredet mélymúltjában e kettő még egy volt, és Szilágyi István meg is őrizte ezt az egységet. A regény helyszíne Jajdon, ez a „képzelt” város, amely Szilágyi más műveiben is megjelenik. De bármennyire is az írói képzelet terméke ez a város és a vidéke, az mindvégig érezhető, hol vagyunk. Erdélyben vagyunk, a huszadik század elején, a kataklizmák árnyékában. Van itt szerelem, gyilkosság, dráma és metszően pontos látleletek a keleti végek bonyolult, historikus viszonyairól, de mindez mégis az időtlenségben lebeg, pontos koordináták nélkül. Mondhatnám, hogy az örökkévalóságban, és most már aztán végképp ott. 

Szilágyi István egész életműve a huszadik század pokoli évtizedeiről beszél, még akkor is, ha egyes műveinek kulisszáit korábbi évszázadok terébe helyezi át. 

Szilágyi belelátott az élet mélyvizeibe, a sorsvonalak kusza szövevényét biztos kézzel szálazta szét. Mondatainak mélyén feltárult az ember a maga irgalmatlan ellentmondásaival, a táj a maga irgalmatlan kiismerhetetlenségében. De ezt a szédítő szakadékot mégis bejárta valami távoli fény, annak a reménye, hogy – amint a regényben írja – „Egy ilyen sok bajjal boldoguló emberi közösség, mint ez is…próbálja elhitetni magával, hogy van gondviselés, szépség, Isten meg tisztaság és még sok más elérhetetlen csoda. Mindez van valahol, ha távol is innen, ha kívül is e völgyön, vagy ha megközelíthetetlen magasságokban is, de létezik.” 

A huszadik századi magyar irodalom egyik óriása távozott közülünk, egyike azon utolsó hírmondóknak, akik még tudták, hogy a művészet elsősorban teremtő erő. Nem romboló, nem dokumentáló, nem igazságosztó, nem a korszellemnek udvarló, hanem – ismétlem meg még egyszer, hogy el ne felejtsük – : teremtő.