Amikor ugyanis a görögök döntő ütközetet vívtak a moreai frankokkal, a frank lovagok – a Krónika szerint – kegyetlenül aprítani kezdték az ellenséget. A görög hadvezér kétségbeesetten rohant a magyar íjászokhoz, hogy megkérje őket, nyilazzák le a támadó egységeket akár saját szövetségeseik halála árán is. A magyarok ezt meg is tették, így elhozták az azonnali győzelmet a görögöknek, és nagy csapást mértek a legerősebb keresztes államra.
Emellett fontos
friss felfedezés, hogy a Krónikában nyomon követhetjük III. Béla dédunokáinak sorsát.
A király leszármazottai központi szerepet töltenek be a műben, hiszen igen magas rangra emelkedtek a moreai nemesség soraiban. A Krónika szerint igazságos, bölcs nagyurak voltak, és egy szorult helyzetben az ő tanácsuk mentette meg az államot a hanyatlástól. A szöveg több száz soros egységekben taglalja dicső cselekedeteiket és jellemüket.
Ha jól tudom, a Krónika egyik érdekessége, hogy meglepően pozitív képet fest a magyarokról, a korabeli egyéb forrásokhoz képest. Miért?
A Krónika valójában a kor mindegyik nagy nyugati hatalmáról tisztelettel ír, és dicsérő szavai részben csupán annak köszönhetőek, hogy elsősorban inkább hőseposz, semmint elfogulatlan történeti mű. Inkább az az érdekes, hogy a korabeli verses krónikáknál is pozitívabban beszél a magyarokról, holott nem lenne rá oka: a magyarok ugyanis rendre a moreaiak ellenségei, a görögök mellett szálltak harcba.
Én úgy gondolom, ez
a szimpatizálás III. Béla dédunokáinak köszönhető,
hiszen őket olyannyira szerette és tisztelte a moreai nép, hogy – származásukat ismerve – ezt a megbecsülést a műben a magyarokra is kivetítették.